Poe, Edgar Allan: A nyugtalanság völgye (The Walley of Unrest in Hungarian)

Once it smiled a silent dell
Where the people did not dwell;
They had gone unto the wars,
Trusting to the mild-eyed stars,
Nightly, from their azure towers,
To keep watch above the flowers,
In the midst of which all day
The red sunlight lazily lay,
Now each visitor shall confess
The sad valley's restlessness.
Nothing there is motionless -
Nothing save the airs that brood
Over the magic solitude.
Ah, by no wind are stirred those trees
That palpitate like the chill seas
Around the misty Hebrides!
Ah, by no wind those clouds are driven
That rustle through the unquiet Heaven
Unceasingly, from morn till even,
Over the violets there that lie
In myriad types of the human eye -
Over the lilies that wave
And weep above a nameless grave!
They wave: - from out their fragrant tops
Eternal dews come down in drops.
They weep: - from off their delicate stems
Perennial tears descend in gems.

Mosolygott egy csendes völgy,
Népét tán elnyelte föld;
Elment, hol harc,viharok,
S majd lágy, puha csillagok,
Azúros éji tornyaik
Fénye őrzi virágaik,
Mik közepén egész nap
Lustán ül a vörös nap.
Most mind a vendég vallja,
Oda e völgy nyugalma.
Semmi sem mozdulatlan -
Csak a lég – szorongva áll:
Alatta varázsolt magány.
Ó, szél nem rezzent itt fákat,
Míg ágak fel-le úgy járnak,
Mint jéghabos tenger rázza
Messzi ködös Hebridákat!
Ó, nem a szél hajt felhőket itt,
Zavart eget mik felzörgetik
Reggeltől estig, majd reggelig,
Violák fölött, mik úgy tetszenek,
Miriád-féle emberszemek -
Integető liliomok
Sírnak névtelen sírokon!
Integetnek: - illat árad ott,
Örök harmat, mit virágjuk ont:
Sírnak: - szépséges, karcsú szárak,
Onnan könnydrágakövek, százak!