Poe, Edgar Allan: Álmok (Dreams in Hungarian)

Oh! that my young life were a lasting dream!

My spirit not awakening, till the beam

Of an Eternity should bring the morrow.

Yes! tho' that long dream were of hopeless sorrow,

'Twere better than the cold reality

Of waking life, to him whose heart must be,

And hath been still, upon the lovely earth,

A chaos of deep passion, from his birth.

But should it be- that dream eternally

Continuing- as dreams have been to me

In my young boyhood- should it thus be given,

'Twere folly still to hope for higher Heaven.

For I have revell'd, when the sun was bright

I' the summer sky, in dreams of living light

And loveliness,- have left my very heart

In climes of my imagining, apart

From mine own home, with beings that have been

Of mine own thought- what more could I have seen?

'Twas once- and only once- and the wild hou

From my remembrance shall not pass- some power

Or spell had bound me- 'twas the chilly wind

Came o'er me in the night, and left behind

Its image on my spirit- or the moon

Shone on my slumbers in her lofty noon

Too coldly- or the stars- howe'er it was

That dream was as that night-wind- let it pass.

I have been happy, tho' in a dream.

I have been happy- and I love the theme:

Dreams! in their vivid coloring of life,

As in that fleeting, shadowy, misty strife

Of semblance with reality, which brings

To the delirious eye, more lovely things

Of Paradise and Love- and all our own!

Than young Hope in his sunniest hour hath known.

Ó, bár volna ifjú éltem álom!

Lelkem nem riadna, míg sugáron

Nem hozna rám holnapot az öröklét.

Igen! Még ez álom, s a reménytelenség

Is jobb lenne, mint az éber élet

Rideg valója annak, akinek

Szíve úgy él e pompás föld felett,

Hogy mély szenvedélyek káosza lett.

Ám, ha ez az örökké tartó álmom

- Melyet álmodott gyermekkorom –

Megadatna: rájönnék; butaság

Volt hinnem: van magasabb Mennyország,

Hisz, míg eleven fény, s jóság-féle

Álmában tobzódtam, s míg szívemre

A képzelődés régiója várt

- Mely saját honom - ; csak önnön ábránd-

Képeim nyertek létezést legott.

Mi egyebet láthattam volna ott?

Történt – bár csak egyszer – s ez az őrült perc

Memóriámban ég – hogy gúzsba vert

Valamely bű, vagy báj, vagy hatalom,

Hűdött szél támadt, s hangulatomon

Hagyta nyomát. Vagy tán a Hold dobta

Fagy-lehét a gőg-zenitről – vagy a

Csillagok – bárhogy is; az az álom

Volt-nincs, akár egy éji fuvalom.

Álmodtam bár, de boldog voltam ott.

Boldog – szeretem e motívumot:

Az álom! Valót mímelő, színbő,

Tiszavirág-éltű, árnyas, ködlő,

Éden, szerelem kincsét nyújtja át,

Csak hagymázas szem láthat több csodát,

Mit a néhai felfénylő képzelet –

Az ifjú remény megismerhetett.