This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Byron, George: Beppo (Beppo in Hungarian)

Portre of Byron, George

Beppo (English)



'T is known, at least it should be, that throughout

All countries of the Catholic persuasion,

Some weeks before Shrove Tuesday comes about,

The people take their fill of recreation,

And buy repentance, ere they grow devout,

However high their rank, or low their station,

With fiddling, feasting, dancing, drinking, masking,

And other things which may be had for asking.




The moment night with dusky mantle covers

The skies ( and the more duskily the better ),

The time less liked by husbands than by lovers

Begins, and prudery flings aside her fetter;

And gaiety on restless tiptoe hovers,

Giggling with all the gallants who beset her;

And there are songs and quavers, roaring, humming,

Guitars, and every other sort of strumming.




And there are dresses splendid, but fantastical,

Masks of all times and nations, Turks and Jews,

And harlequins and clowns, with feats gymnastical,

Greeks, Romans, Yankee-doodles, and Hindoos;

All kinds of dress, except the ecclesiastical,

All people, as their fancies hit, may choose,

But no one in these parts may quiz the clergy, ---

Therefore take heed, ye Freethinkers! I charge ye.




You'd better walk about begirt with briars,

Instead of coat and smallclothes, than put on

A single stitch reflecting upon friars,

Although you swore it only was in fun;

They'd haul you o'er the coals, and stir the fires

Of Phlegethon with every mother's son,

Nor say one mass to cool the caldron's bubble

That boil'd your bones, unless you paid them double.




But saving this, you may put on whate'er

You like by way of doublet, cape, or cloak.

Such as in Monmouth-street, or in Rag Fair,

Would rig you out in seriousness or joke;

And even in Italy such places are,

With prettier name in softer accents spoke,

For, bating Covent Garden, I can hit on

No place that's called "Piazza" in Great Britain.




This feast is named the Carnival, which being

Interpreted, implies "farewell to flesh:"

So call'd, because the name and thing agreeing,

Through Lent they live on fish, both salt and fresh.

But why they usher Lent with so much glee in,

Is more than I can tell, although I guess

'Tis as we take a glass with friends at parting,

In the stage-coach or packet, just at starting,




And thus they bid farewell to carnal dishes,

And solid meats, and highly spiced ragouts,

To live for forty days on ill-dress'd fishes,

Because they have no sauces to their stews;

A thing which causes many "poohs" and "pishes,"

And several oaths  ( which would not suit the Muse ),

From travellers accustom'd from a boy

To eat their salmon, at the least, with soy;




And therefore humbly I would recommend

"The curious in fish-sauce, " before they cross

The sea, to bid their cook, or wife, or friend,

Walk or ride to the Strand, and buy in gross

( Or if set out beforehand, these may send

By any means least liable to loss )

Ketchup, Soy, Chili-vinegar, and Harvey,

Or by the Lord !    a Lent will well nigh starve ye;




That is to say, if your religion's Roman,

And you at Rome would do as Romans do,

According to the proverb, --- although no man

If foreign, is obliged to fast; and you

If Protestant, or sickly, or a woman,

Would rather dine in sin on a ragout ---

Dine and be d----d !    I don't mean to be coarse,

But that's the penalty, to say no worse.




Of all the places where the Carnival

Was most facetious in the days of yore,

For dance, and song, and serenade, and ball,

And masque, and mime, and mystery, and more

Than I have time to tell now, or at all,

Venice the bell from every city bore, ---

And at the moment when I fix my story,

That sea-born city was in all her glory.




They've pretty faces yet, those same Venetians,

Black-eyes, arch'd brows, and sweet expressions still;

Such as of old were copied from the Grecians,

In ancient arts by moderns mimick'd ill;

And like so many Venuses of Titian's

( The best's at Florence --- see it, if ye will ),

They look when leaning over the balcony,

Or stepp'd from out a picture by Giorgione,




Whose tints are truth and beauty at their best;

And when you to Manfrini's palace go,

That picture  ( howsoever fine the rest )

Is loveliest to my mind of all the show;

It may perhaps be also to your zest,

And that's the cause I rhyme upon it so:

'Tis but a portrait of his son, and wife,

And self; but such a woman! love in life !




Love in full life and length, not love ideal,

No, nor ideal beauty, that fine name,

But something better still, so very real,

That the sweet model must have been the same;

A thing that you would purchase, beg, or steal,

Were 't not impossible, besides a shame:

The face recalls some face, as't were with pain,

You once have seen, but ne'er will see again.




One of those forms which flit by us, when we

Are young, and fix our eyes on every face;

And, oh! the loveliness at times we see

In momentary gliding, the soft grace,

The youth, the bloom, the beauty which agree,

In many a nameless being we retrace,

whose course, and home we knew not, nor shall know,

Like the lost Pleiad seen no more below.




I said that like a picture by Giorgione

Venetian women were, and so they are,

Particularly seen from a balcony

( For beauty's sometimes best set off afar ),

And there, just like a heroine of Goldoni,

They peep from out the blind, or o'er the bar;

And truth to say, they're mostly very pretty,

And rather like to show it, more's the pity !




For glances beget ogles, ogles sighs,

Sighs wishes, wishes words, and words a letter,

Which flies on wings of light-heel'd Mercuries,

Who do such things because they know no better;

And then, God knows what mischief may arise,

When love links two young people in one fetter,

Vile assignations, and adulterous beds,

Elopements, broken vows, and hearts, and heads.




Shakespeare described the sex in Desdemona

As very fair, but yet suspect in fame,

And to this day from Venice to Verona

Such matters may be probably the same,

Except that since those times was never known a

Husband whom mere suspicion could inflame

To suffocate a wife no more than twenty,

Because she had a  "cavalier servente."




Their jealousy  ( if they are ever jealous )

Is of a fair complexion altogether,

Not like that sooty devil of Othello's,

Which smothers women in a bed of feather,

But worthier of these much more jolly fellows,

When weary of the matrimonial tether

His head for such a wife no mortal bothers,

But takes at once another, or another's.




Didst ever see a Gondola?   For fear

You should not, I'll describe it you exactly:

"Tis a long cover'd boat that's common here,

Carved at the prow, build lightly, but compactly,

Row'd by two rowers, each call'd "Gondolier,"

It glides along the water looking blackly,

Just like a coffin clapt in a canoe,

Where none can make out what you say or do.




And up and down the long canals they go,

And under the Rialto shoot along,

By night and day, all paces, swift or slow,

And round the theatres, a sable throng,

They wait in their dusk livery of woe, ---

But not to them do woeful things belong,

For sometimes they contain a deal of fun,

Like mourning coaches when the funeral's done.




But to my story. --- 'Twas some years ago,

It may be thirty, forty, more or less,

The Carnival was at its height, and so

Were all kinds of buffoonery and dress;

A certain lady went to see the show,

Her real name I know not, nor can guess,

And so we'll call her Laura, if you please,

Because it slips into my verse with ease.




She was not old, nor young, nor at the years

Which certain people call a  "certain age,"

Which yet the most uncertain age appears,

Because I never heard, nor could engage

A person yet by prayers, or bribes, or tears,

To name, define by speech, or write on page,

The period meant precisely by that word, ---

Which surely is exceedingly absurd.





Laura was blooming still, had made the best

Of time, and time return'd the compliment,

She look'd extremely well where'er she went;

A pretty woman is a welcome guest,

And Laura's brow a frown had rarely bent;

Indeed, she shone all smiles, and seem'd to flatter

Mankind with her black eyes for looking at her.




She was a married woman; 'tis convenient,

Because in Christian countries 'tis a rule

To view their little slips with eyes more lenient;

Whereas if single ladies play the fool

( Unless within the period intervenient

A well-times wedding makes the scandal cool ),

I don't know how they ever can get over it,

Except they manage never to discover it.




Her husband sail'd upon the Adriatic,

And made some voyages, too, in other seas,

And when he lay in quarantine for pratique

( A forty days' precaution 'gainst disease ),

His wife would mount, at times, her highest attic,

For thence she could discern the ship with ease;

He was a merchant trading to Aleppo,

His name Giuseppe, call'd more briefly, Beppo.




He was a man as dusky as a Spaniard,

Sunburnt with travel, yet a portly figure;

Though colour'd, as it were, within a tan-yard,

He was a person both of sense and vigour ---

A better seaman never yet did man yard;

And she, although her manners show'd no rigour,

Was deem'd a woman of the strictest principle,

So much as to be thought almost invincible.




But several years elapsed since they had met;

Some people thought the ship was lost, and some

That he had somehow blunder'd into debt,

And did not like the thought of steering home;

And there were several offer'd any bet,

Or that he would, or that he would not come;

For most men ( till by losing render'd sager )

Will back their own opinions with a wager.




'Tis said that their last parting was pathetic,

As partings often are, or ought to be,

And their presentiment was quite prophetic,

That they should never more each other see,

( A sort of morbid feeling, half poetic,

Which I have known occur in two or three, )

When kneeling on the shore upon her sad knee

He left this Adriatic Ariadne.




And Laura waited long, and wept a little,

And thought of wearing weeds, as well she might;

She almost lost all appetite for victual,

And could not sleep with ease along at night;

She deem'd the window-frames and shutters brittle

Against a daring housebreaker or sprite,

And so she thought it prudent to connect her.

With a vice-husband, chiefly to protect her.




She chose,  ( and what is there they will not choose,

If only you will but oppose their choice? )

Till Beppo should return from his long cruise,

And bid once more her faithful heart rejoice,

A man some women like, and yet abuse ---

A coxcomb was he by the public voice;

A Count of wealth, they said, as well as quality,

And in his pleasures of great liberality.




And then he was A Count, and then he knew

Music, and dancing, fiddling, French and Tuscan;

The last not easy, be it known to you.

For few Italians speak the right Etruscan.

He was a critic upon operas, too,

And knew all niceties of the sock and buskin;

And no Venetian audience could endure a

Song, scene, or air, when he cried "seccatura ! "




His  "bravo"  was decisive, for that sound

Hush'd  "Academie"  sigh'd in silent awe;

The fiddlers trembled as he look'd around,

For fear of some false note's detected flaw;

The  "prima donna's"  tuneful heart would bound,

Dreading the deep damnation of his "bah ! "

Soprano, basso, even the contra-alto,

Wish'd him five fathom under the Rialto.




He patronised the Improvisatori,

Nay, could himself extemporise some stanzas,

Wrote rhymes, sang songs, could also tell a story,

Sold pictures, and was skilful in the dance as

Italians can be, though in this their glory

Must surely yield the palm to that which France has;

In short, he was a perfect cavaliero,

And to his very valet seem'd a hero.




Then he was faithful too, as well as amorous;

So that no sort of female could complain,

Although they're now and then a little clamourous,

He never put the pretty souls in pain;

His heart was one of those which most enamour us,

Wax to receive, and marble to retain:

He was a lover of the good old school,

Who still become more constant as they cool.




No wonder such accomplishments should turn

A female head, however sage and steady ---

With scarce a hope that Beppo could return,

In law he was almost as good as dead, he

Nor sent, nor wrote, nor show'd the least concern,

And she had waited several years already;

And really if a man won't let us know

That he's alive, he's dead, or should be so.




Besides, within the Alps, to every woman,

( Although, God knows, it is a grievous sin, )

'Tis, I may say, permitted to have two men;

I can't tell who first brought the custom in,

But "Cavalier Serventes" are quite common,

And no one notices nor cares a pin;

And we may call this ( not to say the worst )

A second marriage which corrupts the first.




The word was formerly a  "Cicisbeo,"

But that is now grown vulgar and indecent;

The Spaniards call the person a  "Cortejo,"

For the same mode subsists in Spain, though recent;

In short, it reaches from the Po to Teio,

And may perhaps at last be o'er the sea sent:

But Heaven preserve Old England from such courses !

Or what becomes of damage and divorces?




However, I still think, with all due deference

To the fair single part of the creation,

That married ladies should preserve the preference

In tête-à-tête or general conversation ---

And this I say without peculiar reference

To England, France, or any other nation ---

Because they know the world, and are at ease,

And being natural, naturally please.




"Tis true, your budding Miss is very charming,

But shy and awkward at first coming out,

So much alarm'd, that she is quite alarming,

All Giggle, Blush; half Pertness, and half-Pout;

And glancing at Mamma, for fear there's harm in

What you, she, it, or they, may be about,

The nursery still lisps out in all they utter ---

Besides, they always smell of bread and butter.




But  "Cavalier Servente"  is the phrase

Used in politest circles to express

This supernumerary slave, who stays

Close to the lady as a part of dress,

Her word the only law which he obeys.

His is no sinecure, as you may guess;

Coach, servants, gondola, he goes to call,

And carries fan and tippet, gloves and shawl.




With all its sinful doings, I must say,

That Italy's a pleasant place to me,

Who love to see the Sun shine every day,

And vines (not nail'd to walls) from tree to tree

Festoon'd, much like the back scene of a play,

Or melodrame, which people flock to see,

When the first act is ended by a dance

In vineyards copied from the south of France.




I like on Autumn evenings to ride out,

Without being forced to bid my groom be sure

My cloak is round his middle strapp'd about,

Because the skies are not the most secure;

I know too that, if stopp'd upon my route,

Where the green alleys windingly allure,

Reeling with grapes red waggons choke the way, ---

In England 't would be dung, dust, or a dray.




I also like to dine on becaficas,

To see the Sun set, sure he'll rise tomorrow,

Not through a misty morning twinkling weak as

A drunken man's dead eye in maudlin sorrow,

But with all Heaven t'himself; the day will break as

Beauteous as cloudless, nor be forced to borrow

That sort of farthing candlelight which glimmers

Where reeking London's smoky caldron simmers.




I love the language, that soft bastard Latin,

Which melts like kisses from a female mouth,

And sounds as if it should be writ on satin,

With syllables which breathe of the sweet South,

And gentle liquids gliding all so pat in,

That not a single accent seems uncouth,

Like our harsh northern whistling, grunting guttural,

Which we're obliged to hiss, and spit, and sputter all.




I like the women too ( forgive my folly ),

From the rich peasant cheek of ruddy bronze,

And large black eyes that flash on you a volley

Of rays that say a thousand things at once,

To the high dama's brow, more melancholy,

But clear, and with a wild and liquid glance,

Heart on her lips, and soul within her eyes,

Soft as her clime, and sunny as her skies.




Eve of the land which still is Paradise !

Italian beauty !    didst thou not inspire

Raphael, who died in thy embrace, and vies

With all we know of Heaven, or can desire,

In what he hath bequeath'd us? --- in what guise,

Though flashing from the fervour of the lyre,

Would words describe thy past and present glow,

While yet Canova can create below?




"England !   with all thy faults I love thee still,"

I said at Calais, and have not forgot it;

I like to speak and lucubrate my fill;

I like the government ( but that is not it );

I like the freedom of the press and quill;

I like the Hapeas Corpus ( when we've got it );

I like a parliamentary debate,

Particularly when 'tis not too late;




I like the taxes, when they're not too many;

I like a seacoal fire, when not too dear;

I like a beef-steak, too, as well as any;

Have no objection to a pot of beer;

I like the weather, when it is not rainy,

That is, I like two months of every year,

And so God save the Regent, Church, and King !

Which means that I like all and everything.




Our standing army, and disbanded seamen,

Poor's rate, Reform, my own, the nation's debt,

Our little riots just to show we are free men,

Our trifling bankruptcies in the Gazette,

Our cloudy climate, and our chilly women,

All these I can forgive, and those forget,

And greatly venerate our recent glories,

And wish they were not owing to the Tories.




But to my tale of Laura, --- for I find

Digression is a sin, that by degrees

Becomes exceeding tedious to my mind,

And, therefore, may the reader too displease ---

The gentle reader, who may wax unkind,

And caring little for the author's ease,

Insist on knowing what he means, a hard

And hapless situation for a bard.




Oh that I had the art of easy writing

What should be easy reading !   could I scale

Parnassus, where the Muses sit inditing

Those pretty poems never known to fail,

How quickly would I print ( the world delighting )

A Grecian, Syrian, or Assyrian tale;

And sell you, mix'd with western sentimentalism,

Some samples of the finest Orientalism !




But I am but a nameless sort of person,

( A broken Dandy lately on my travels )

And take for rhyme, to hook my rambling verse on,

The first that Walker's Lexicon unravels,

And when I can't find that, I put a worse on,

Not caring as I ought for critics' cavils;

I've half a mind to tumble down to prose,

But verse is more in fashion --- so here goes.




The Count and Laura made their new arrangement,

Which lasted, as arrangements sometimes do,

For half a dozen years without estrangement;

They had their little differences, too;

Those jealous whiffs, which never any change meant;

In such affairs there probably are few

Who have not had this pouting sort of squabble,

From sinners of high station to the rabble.




But on the whole, they were a happy pair,

As happy as unlawful love could make them;

The gentleman was fond, the lady fair,

Their chains so slight, 'twas not worth while to break them;

The world beheld them with indulgent air;

The pious only wish'd "the devil take them ! "

He took them not; he very often waits,

And leaves old sinners to be young ones' baits.




But they were young: Oh !   what without our youth

Would love be !    What would youth be without love !

Youth lends it joy, and sweetness, vigour, truth,

Heart, soul, and all that seems as from above;

But, languishing with years, it grows uncouth ---

One of few things experience don't improve,

Which is, perhaps, the reason why old fellows

Are always so preposterously jealous.




It was the Carnival, as I have said

Some six and thirty stanzas back, and so

Laura the usual preparations made,

Which you do when your mind's made up to go

To-night to Mrs. Boehm's masquerade,

Spectator, or partaker in the show;

The only difference known between the cases

Is -- here, we have six weeks of  "varnish'd faces."




Laura, when dress'd, was ( as I sang before )

A pretty woman as was ever seen,

Fresh as the Angel o'er a new inn door,

Or frontispiece of a new Magazine,

With all the fashions which the last month wore,

Colour'd, and silver paper leaved between

That and the title-page, for fear the press

Should soil with parts of speech the parts of dress.




They went to the Ridotto; --- 'tis a hall

Where people dance, and sup, and dance again;

Its proper name, perhaps, were a masqued ball,

But that's of no importance to my strain;

'Tis ( on a smaller scale ) like our Vauxhall,

Excepting that it can't be spoilt by rain;

The company is "mix'd" ( the phrase I quote is

As much as saying they're below your notice );




For a "mix'd company" implies that, save

Yourself and friends, and half a hundred more,

Whom you may bow to without looking grave,

The rest are but a vulgar set, the bore

Of public places, where they basely brave

The fashionable stare of twenty score

Of well-bred persons, call'd  "The World;"  but I,

Although I know them, really don't know why.




This is the case in England; at least was

During the dynasty of Dandies, now

Perchance succeeded by some other class

Of imitated imitators: --- how

Irreparably soon decline, alas !

The demagogues of fashion: all below

Is frail; how easily the world is lost

By love, or war, and now and then by frost !




Crush'd was Napoleon by the northern Thor,

Who knock'd his army down with icy hammer,

Stopp'd by the elements, like a whaler, or

A blundering novice in his new French grammar;

Good cause had he to doubt the chance of war,

And as for Fortune --- but I dare not d--n her,

Because, were I to ponder to infinity,

The more I should believe in her divinity.




She rules the present, past, and all to be yet,

She gives us luck in lotteries, love, and marriage;

I cannot say that she's done much for me yet;

Not that I mean her bounties to disparage,

We've not yet closed accounts, and we shall see yet;

How much she'll make amends for past miscarriage.

Meantime the Goddess I'll no more importune,

Unless to thank her when she's made my fortune.




To turn, --- and return; --- the devil take it !

This story slips for ever through my fingers,

Because, just as the stanza likes to make it,

It needs must be, and so it rather lingers:

This form of verse began, I can't well break it,

But must keep time and tune like public singers;

But if I once get through my present measure,

I'll take another when I'm at leisure.




They went to the Ridotto ( 'tis a place

To which I mean to go myself to-morrow,

Just to divert my thoughts a little space,

Because I'm rather hippish, and may borrow,

Some spirits, guessing at what kind of face

May lurk beneath each mask; and as my sorrow

Slackens its pace sometimes, I'll make, or find,

Something shall leave it half an hour behind ).




Now Laura moves along the joyous crowd,

Smiles in her eyes, and simpers on her lips;

To some she whispers, others speaks aloud;

To some she curtsies, and to some she dips,

Complains of warmth, and this complaint avow'd,

Her lover brings the lemonade, she sips;

She then surveys, condemns, but pities still

Her dearest friends for being dress'd so ill.




One has false curls, another too much paint,

A third --- where did she buy that frightful turban?

A fourth's so pale she fears she's going to faint,

A fifth's look's vulgar, dowdyish, and suburban,

A sixth's white silk has got a yellow taint,

A seventh's thin muslin surely will be her bane,

And lo! an eighth appears, --- "I'll see no more ! "

For fear, like Banquo's kings, they reach a score.




Meantime, while she was thus at others gazing,

Others were leveling their looks at her;

She heard the men's half-whisper'd mode of praising,

And, till 'twas done, determined not to stir;

The women only thought it quite amazing

That, at her time of life, so many were

Admirers still, --- but men are so debased,

Those brazen creatures always suit their taste.




For my part, now, I ne'er could understand

Why naughty women --- but I won't discuss

A thing which is a scandal to the land,

I only don't see why it should be thus;

And if I were but in a gown and band,

Just to entitle me to make a fuss,

I'd preach on this till Wilberforce and Romilly

Should quote in their next speeches from my homily.




While Laura thus was seen, and seeing, smiling,

Talking, she knew not why, and cared not what,

So that her female friends, with envy broiling,

Beheld her airs and triumph, and all that;

And well-dress'd males still kept before her filing,

And passing bow'd and mingled with her chat;

More than the rest one person seem'd to stare

With pertinacity that's rather rare.




He was a Turk, the colour of mahogany;

And Laura saw him, and at first was glad,

Because the Turks so much admire phylogyny,

Although their usage of their wives is sad;

'Tis said they use no better than a dog any

Poor woman, whom they purchase like a pad;

They have a number, though the ne'er exhibit 'em,

Four wives by law, and concubines: ad libitum."




They lock them up, and veil, and guard them daily,

They scarcely can behold their male relations,

So that their moments do not pass so gaily

As is supposed the case with northern nations;

Confinement, too, must make them look quite palely;

And as the Turks abhor long conversations,

Their days are either pass'd in doing nothing,

Or bathing, nursing, making love, and clothing.




They cannot read, and so don't lisp in criticism;

Nor write, and so they don't affect the muse;

Were never caught in epigram or witticism,

Have no romances, sermons, plays, reviews, ---

In harams learning soon would make a pretty schism,

But luckily these beauties are no  "Blues;"

No bustling Botherbys have they to show 'em

"That charming passage in the last new poem;"




No solemn, antique gentleman of rhyme,

Who having angled all his life for fame,

And getting but a nibble at a time,

Still fussily keeps fishing on, the same

Small  "Triton of the minnows,"  the sublime

Of mediocrity, the furious tame,

The echo's echo, usher of the school

Of female wits, boy bards --- in short, a fool !




A stalking oracle of awful phrase

The approving  "Good ! "   ( By no means good in law, )

Humming like flies around the newest blaze,

The bluest of bluebottles you e'er saw,

Teasing with blame, excruciating with praise,

Gorging the little fame he gets all raw,

Translating tongues he knows not even by letter,

And sweating plays so middling, bad were better.




One hates an author that's all author, fellows

In foolscap uniforms turn'd up with ink,

So very anxious, clever, fine, and jealous,

One do'nt know what to say to them, or think,

Unless to puff them with a pair of bellows;

Of coxcombry's worst coxcombs e'en the pink

Are preferable to these shreds of paper,

These unquench'd snufflings of the midnight taper.




Of these same we see several, and of others,

Men of the world, who know the world like men,

Scott, Rogers, Moore, and all the better brothers,

Who think of something else besides the pen;

But for the children of the  "mighty mother's,"

The would-be wits, and can't-be gentlemen,

I leave them to their daily  "tea is ready,"

Smug coterie, and literary lady.




The poor dear Mussulwomen whom I mention

Have none of these instructive pleasant people,

And one would seem to them a new invention,

Unknown as bells within a Turkish steeple;

I think 't would almost be worth while to pension

( though best-sown projects ver often reap ill )

A missionary author, just to preach

Our Christian usage of the parts of speech.




No chemistry for them unfolds her gases,

No metaphysics are let loose in lectures,

No circulating library amasses

Religious novels, moral tales, and strictures

Upon the living manners, as they pass us;

No exhibition glares with annual pictures;

They stare not on the stars from out their attics,

Nor deal ( thank God for that ! ) in mathematics.




Why I thank God for that is no great matter,

I have my reasons, you no doubt suppose,

And as, perhaps, they would not highly flatter,

I'll keep them for my life ( to come ) in prose;

I fear I have a little turn for satire,

And yet methinks the older that one grows

Inclines us more to laugh than scold, though laughter

Leaves us no doubly serious shortly after.




Oh, mirth and innocence !    Oh, milk and water !

Ye happy mixtures of more happy days !

In these sad centuries of sin and slaughter,

Abominable Man no more allays

His thirst with such pure beverage.  No matter,

I love you both, and both shall have my praise;

Oh, for old Saturn's reign of sugar-candy !  ---

Meantime I drink to your return in brandy.




Our Laura's Turk still kept his eyes upon her,

Less in the Mussulman than Christian way,

Which seems to say, "Madam, I do you honour,

And while I please to stare, you'll please to stay ! "

Could staring win a woman, this had won her,

But Laura could not thus be led astray;

She had stood fire too long and well, is boggle

Even at this stranger's most outlandish ogle.




The morning now was on the point of breaking

A turn of time at which I would advise

Ladies who have been dancing, or partaking

In any other kind of exercise,

To make their preparations for forsaking

The ball-room ere the sun begins to rise,

Because when once the lamps and candles fail,

His blushes make them look a little pale.




I've seen some balls and revels in my time,

And stay'd them over for some silly reason,

And then I look'd  ( I hope it was no crime )

To see what lady best stood out the season,

And though I've seen some thousands in their prime,

Lovely and pleasing, and who still may please on,

I never saw but one  ( the stars withdrawn )

Whose bloom could after dancing dare the dawn.




The name of this Aurora I'll not mention,

Although I might, for she was nought to me

More than that patent work of God's invention,

A charming woman, whom we like to see;

But writing names would merit reprehension,

Yet if you like to find out this fair she,

At the next London or Parisian ball

You still may mark her cheek out-blooming all.




Laura, who knew it would not do at all

To meet the daylight after seven hours' sitting

Among three thousand people at a ball,

To make her curtsy thought it right and fitting;

The Count was at her elbow with her shawl,

And they the room were on the point of quitting,

When lo !    those cursed gondoliers had got

Just in the very place where they should not.




In this they're like our coachmen, and the cause

Is much the same --- the crowd, and pulling, hauling,

With blasphemies enough to break their jaws,

They make a never intermitted bawling.

At home, our Bow-street gemmen keep the laws,

And here a sentry stands within your calling;

But for all that, there is a deal of swearing,

And nauseous words past mentioning or bearing.




The Count and Laura found their boat at last,

And homeward floated o'er the silent tied,

Discussing all the dances gone and past;

The dancers and their dresses, too, beside;

Some little scandals eke; but all aghast

( As to their palace-stairs the rowers glide )

Sate Laura by the side of her Adorer,

When lo! the Mussulman was there before her.




"Sir," said the Count, with brow exceeding grave,

"Your unexpected presence here will make

It necessary for myself to crave

Its import?  But perhaps 'tis a mistake;

I hope it is so; and, at once to waive

All compliment, I hope so for your sake;

You understand my meaning, or you shall,"

"Sir" ( quoth the Turk ), "'tis no mistake at all:




"That lady is my wife ! "   Much wonder paints

The lady's changing cheek, as well it might;

But where an Englishwoman sometimes faints,

Italian females don't do so outright;

They only call a little on their saints,

And then come to themselves, almost or quite;

Which saves much hartshorn, salts, and sprinkling faces,

And cutting stays, as usual in such cases.




She said, --- what could she say?  Why, not a word:

But the Count courteously invited in

The stranger, much appeased by what he heard:

"Such things, perhaps, we'd best discuss within,"

Said he; "don't let us make ourselves absurd

In public, by a scene, nor raise a din,

For then the chief and only satisfaction

Will be much quizzing on the whole transaction."




They enter'd, and for coffee call'd --- it came,

A beverage for Turks and Christians both,

Although the way they make it's not the same.

Now Laura, much recover'd, or less loth

To speak, cries "Beppo !    what's your pagan name?

Bless me !    your beard is of amazing growth !

And how came you to keep away so long?

Are you not sensible 't was very wrong?




"And are you really, truly, now a Turk?

With any other women did you wive?

Is 't true they use their fingers for a fork?

Well, that's the prettiest shawl --- as I'm alive !

You'll give it me?  They say you eat no pork.

And how so many years did you contrive

To --- Bless me! did I ever? No, I never

Saw a man grown so yellow !    How's your liver?




"Beppo !    that beard of yours becomes you not;

It shall be shaved before you're a day older:

Why do you wear it?  Oh !    I had forgot ---

Pray do'nt you think the weather here is colder?

How do I look?   You shan't stir from this spot

In that queer dress, for fear that some beholder

Should find you out, and make the story known.

How short your hair is! Lord! how grey it's grown ! "




What answer Beppo made to these demands

Is more than I know.  He was cast away

About where Troy stood once, and nothing stands;

Became a slave of course, and for his pay

Had bread and bastinadoes, till some bands

Of pirates landing in a neighbouring bay,

He join'd the rogues and prosper'd, and became

A renegado of indifferent fame.




But he grew rich, and with his riches grew so

Keen the desire to see his home again,

He thought himself in duty bound to do so,

And not be always thieving on the main;

Lonely he felt, at times, as Robin Crusoe,

And so he hired a vessel come from Spain,

Bound for Corfu: she was a fine polacca,

Mann'd with twelve hands, and laden with tobacco.




Himself, and much  ( Heaven knows how gotten ! )  cash,

He then embark'd, with risk of life and limb

And got clear off, although the attempt was rash;

He said that Providence protected him ---

For my part, I say nothing --- lest we clash

In our opinions: --- well, the ship was trim,

Set sail, and kept her reckoning fairly on,

Except three days of calm when off Cape Bonn.




They reach'd the island, he transferr'd his lading

And self and live stock to another bottom,

And pass'd for a true Turkey-merchant, trading

With goods of various names, but I've forgot'em.

However, he got off by this evading,

Or else the people would perhaps have shot him;

And thus at Venice landed to reclaim

His wife, religion, house, and Christian name.




His wife received, the patriarch re-baptised him

( He made the church a present, by the way );

He then threw off the garments which disguised him,

And borrow'd the Count's small clothes for a day:

His friends the more for his long absence prized him,

Finding he'd wherewithal to make them gay,

With dinners, where he oft became the laugh of them,

For stories --- but I don't believe the half of them.




Whate'er his youth had suffer'd, his old age

With wealth and talking made him some amends;

Though Laura sometimes put him in a rage,

I've heard the Count and he were always friends.

My pen is at the bottom of a page,

Which being finish'd, here the story ends;

'Tis to be wish'd it had been sooner done,

But stories somehow lengthen when begun. 

Uploaded byP. T.
Source of the quotation

Beppo (Hungarian)



Tudjuk, hogy a farsang komor havában

   a katolikus népség mint mulat

s míg nem jön Húshagyó Kedd, jó világ van,

   emelkedett, pezsgő a hangulat,

és dáridóznak a hivek javában,

   szegények és a magas-ranguak,

tánc, hejje-hujja járja és örülnek,

s van maszkabál, ricsaj, ivás meg ünnep.




Mikor az éjjel vad-fekete inget

   terít az égre (kormos bakacsint),

kezdődnek a gáláns, finom idillek,

   még az Álszent se veti meg a csint,

és az Öröm szilaj lábujjon illeg,

   kuncog, cicáz s ledéren bekacsint,

zaj, suttogás hangzik, örömbe párzó

víg hangicsálás és fájó gitárszó.




Járnak színes, török, zsidó mezekbe,

   fényes, bohó ruhákba nincs hiány,

bohóc bolondoz, ügyesen rezegve,

   görög, román, yankee és indián.

 Csak a papok ruháját föl ne vedd te,

   másként válassz, amit szived kiván,

ne ingereld a klérust, ettől óvlak:

tanács minden szabadgondolkodónak.




Övezz magadra inkább úti tüskét,

   papos-kábát, gyanús nadrág heyett,

nehogy ruhádra véletlen kisüssék,

   hogy gúnyolod vele a szerzetet,

mivel leszidnak és megöl a szükség,

   pokoli módon alád fűtenek,

s míg nem lakolsz meg duplán, szakadatalan

forralja csontjaid a szörnyű katlan.




Másként magadra húzhatsz nagykevélyen

   sipkát, kabátot, minden piperét,

ami a Monmouth-Streeten s a Rag Fairen

   tréfálva vagy komolyan int feléd.

Ily tér Itáliában is van, kérem,

   de dallamosabb, kedvesebb a név.

Mert nincs „piazzánk”, bármit is s csinálunk,

csak a Convent Garden piazza nálunk.




Ez ünnepet nevezik Karneválnak,

   mely azt jelenti: „ég veled, te hús”

A név talál, mert mind kötélnek állnak,

   és sós halat rág a hivő, a bús

De mért van ekkor ideje a bálnak,

   rejtély, csak sejtem mint vén fifikus,

hogy búcsúul csendül meg a pohár itt,

mint hogy barát az indóházban válik.




Le is kerül asztalról a húsétel,

   a fűszeres szelet, a dús falat,

mindenki csak sovány halat ebédel

   negyven napig, és nincs lé ezalatt,

sok mondja: „juj”, a fájdalom hevével,

   s káromkodik (leírni nem szabad),

mivel megszokta teljes életében

a lazacot a jó, japáni lében.




Ezért ajánlom, hogy vigyen hamarság

   szószt a hajóra, a „szósz-kedvelő”

megízesíti a csukát s a harcsát,

   a parti boltba fusson el a nő.

(Vagy hogyha otthon van, ízes habarcsát

   elhozza ám, mert a mérték a fő),

a böjti halhoz gombás szósz, ecet kell,

másképp a koplalástól nem menekszel.




Akkor tudnillik, ha vallásod tiszta,

   s úgy élsz, mint Rómában a római,

ha más hited, nem kötelez a lista,

   bár az Egyház nagyböjtöt róna ki,

a nő, a göthös, vagy a kálomista,

   húst is papálhat, ámde a mai

szabály szerint elkárhozik bizonnyal,

ezt állapítsuk meg némi iszonnyal.




Farsangba legvidámabb volt Velence

   és legvadabbul járta egykoron,

táncolt, dalolt a boldogság kegyence

   álarcba, mint valami víg toron.

Mit rejtett még e gyémántos szelence?

   Ne várd tőlem, hogy mind elsorolom.

Történetem hogy kezdődik, sugáros,

tökéletes-szép volt a vízi város.




A női közt ma is van sok csodás lány,

   ívelt szemöld, tűz-szem, fekete tincs,

görög ecset rakott színt ily paráznán,

   újabb piktornak hozzá színe nincs.

Mint Vénuszok Tizián buja vásznán

   (Firenzében a legszebb ─ drága kincs)

álmodva könyökölnek ki az esti

erkélyen, vagy amint Giorgione festi




egy képén, hol báj s hűség összecsendül.

   Ha a Manfrini-palotába vagy,

nézd meg (kilép a régholt képkeretbül),

   s számomra minden festményt tovahagy.

Megfog bizonnyal, vallom ime szentül,

   ha szívedet nem vette meg a fagy:

a piktornak, fiának s asszonyának

arcképe; de mily nő! élő imádat!




Maga a szerelem a földi testbe,

   nem tódított, varázsolt ideál,

több nála az igaz való lefestve,

   igen, ilyen volt e szem és e váll,

megvenni, vagy ellopni titkon, este,

   csak erre gondol, aki ide áll:

egy régi arc sajog e nőnek arcán,

mit egyszer láttál s többé soha aztán.




Egy drága nő, kit megpillantasz ifjan,

   mikor szemed még minden nőre néz,

és jaj! a kedves újra tovaillan,

   egy percre itt van, s aztán elenyész,

megrajzolod sovárgó álmaidban,

   rózsás kisértet, álom és egész,

és útját látod messzinek, ködösnek,

mint tovatüntét tündér üstökösnek.




Szóval Giorgione képéhez hasonló

   Velence nője, s mostan is ilyen.

Amint az erkélyen van, nézni oly jó

   (a messzeségtől még szebb a szivem).

Mint Goldoni hősnője, lágy, elomló

   bájjal kacsint az ablak mélyiben;

   igazat szólva bájos, drága fajta,

s mutatja is — de hát a lelke rajta!




Mert egy tekintetből lesz mind a sóhaj,

   csábos kacsintás, vágy, szó és levél,

mit Mercurral, az égi híradóval

   mindjárt a kedves nőhöz küldenél,

s az Isten tudja mennyi „ah", meg „ó jaj",

   pusztán mivel két bús szív összekél —

tilos találka, hitves-ágyi szeplő,

tört szív, sőt tört kobak, megszöktetett nő.




Shakespeare leírta, milyen Desdemona,

   csodálatos szép, pusztán híre rossz,

és mai napig is ilyen a donna,

   akit az ördög kísértésbe hoz.

Én nem hiszem, hogy az a tény levonna

   bájából, hogy a férje, a gonosz,

azóta is csak gyilkol néhanapján,

és immár nem merő gyanú alapján.




Akad ma féltékeny férj (ámde nem sok),

   reájuk a bölcsesség fénye süt,

nem olyanok, mint a kormos Othellók,

   kik tollaságyba fojtják kedvesük,

inkább, miként a szép fiú, ki ellóg,

   ha már unott a házassági nyüg;

ne búsulj, ad majd újat a csodás ég,

végy másik asszonyt, vagy vedd el a másét.




Láttál-e gondolát már? íme lássad,

   leírom a hosszúkás csolnakot:

bátor remeke az elgondolásnak,

   könnyed, zömök, az orra faragott,

az evezősét hívják „gondolás”-nak,

   sötét vizén libbenve suhan ott,

mint egy koporsó, mely ladikba lenne,

s nem tudni, mit beszélsz, csinálsz te benne.




És siklanak a hosszú, nagy csatornán,

   sodorva a Rialtót s más hidat,

éjjel-nappal lebegve, vagy mogorván

   a színházak körül valami vad

gyásszal vigyáznak, lesve holmi tort tán,

   de el ne fogjon a bús áhítat,

mert az öröm honol ölükbe mélyen,

mint temetés után a gyászszekéren.




De kezdjük el. Volt ennek néhány éve,

   harminc, vagy negyven, több vagy kevesebb,

a Karnevál lángolt dévaj tűzébe,

   sok víg bohóság, mókaság esett,

egy hölgy is ott volt, gondját félretéve,

   igaz nevét hiába keresed:

engedve a rímnek, a vers urának,

nevezzük őt ezennel Laurának.




Nem volt öreg, de már ifjú se akkor,

   s nem volt, mint mondják: „bizonyos korú”

mi mellesleg nagyon bizonytalan kor,

   titokzatos és furcsa, szomorú,

ha firtattam, hogy ifjuság-e, aggkor,

   nem válaszoltak, s rám szállt a ború,

kérdésem egyszerűen elfeledték,

amit furcsának tartottam felettébb.




Hősnőnk virult, bár szebb korát leélte,

   és hódított az emberek között,

a kor kegyesen bánt mindenha véle,

   még ragyogott, ha kiöltözködött.

Örülnek a szép nőnek, bármiféle,

   ő nem ismerte a bút és ködöt,

szeme mosolygott, tündöklő igézet,

s a szíve dobbant annak, kire nézett.




Már férje volt: de nálunk a keresztény

   földön ilyen a hitves, mindahány.

Sosem sopánkodunk mi az elestén,

   ellenben, hogyha vetkezik a lány

(és közbe nem tér meg, férjet keresvén),

   a bűne botrány és kinos talány,

mint él meg a szégyenben a szegényke,

kivéve, hogyha csak titok a vétke.




Ura a kéklő Ádrián vitorláz,

   s a tengeren hoz mindenféle jót,

majd veszteg-zár alatt nyög, hogy az orv láz

   ne esse meg (ilyentől magad ódd).

Fönn a magas padlásszobája formás

   ablakján várja nője a hajót:

kereskedő volt, városa Aleppo,

neve Giuseppe, rövidítve Beppo.




Mint egy spanyol, sötét és furcsa szerzet,

   napégetett, hatalmas figura,

a bőre durva, érdes és kicserzett,

   okos, vidám és ideges-fura,

jó tengerész, derék nevet is szerzett,

   s a nő, bár nem figyelte az ura,

erkölcsös és kemény, szigorú jellem,

és úgy beszélték, majdnem feddhetetlen.




De férje nem tért vissza évek óta,

   rebesgették, eltűnt hajó s hajós,

fél hazanézni a merész pilóta,

   suttogta a nép, mert — szegény — adós,

fogadtak a fejére — régi nóta —

   nem jön sosem meg, szónokolt a jós,

mert sok fogad, titokba azt remélve,

   hogy vész a tét, és győz a véleménye.




Azt is beszélték, válásuk valóban

   csupa ború volt, csupa szenvedély,

megérezték, hogy lángjuk elhalóban,

   örökre válnak, s véget ér a kéj,

(költői sejtés, melyben sok való van,

   éreztem én is, réveteg, de mély)

csak térdepelt az asszony, tudva mit veszt,

s elhagyta a férj a hű, drága hitvest.




Laura vár és sírdogál kicsinykét,

   a gyásza fájó könnyel elegyül,

nem is igen tudott már enni mindég,

   és fél aludni éjjel, egyedül.

Remegve nézi ablakát-kilincsét,

   ha tolvaj jönne, vad kisértetül,

és egy pót-férjre gondolt szenvedéllyel,

főképp azért, hogy védelmezze éjjel.




És választott (mindég a nőcske választ,

   hiába próbálsz ellenkezni te),

amíg Beppója nem küld néki választ,

   s nem dobban az örömtől a szive,

egy férfit vett, aki szerelmet áraszt,

   kissé bolond, nem kétli senki se:

de gazdag gróf, kit sok tisztel, csodál is,

s a szerelembe roppant liberális.




Táncol, zenél, franciául is ért ő,

   de toszkán nyelvbe gyengébb daliám,

ami reája egy csöppet se sértő,

   mert jól alig beszéli talián,

az operákban roppant nagy szakértő,

   és tudja, ebbe-abba mi hiány,

s egész nézőtér hangolódott búra,         :

ha fölkiáltott néha: „seccatura!”




Harsányan éljenzett, és erre félszeg

   arccal lapult a „smokk"-nép maga is,

a hegedűs félt, hogyha szertenézett,

   és arra gondolt, húrja tán hamis.

A primadonna érzett ferde félszet,

   mert „pisz"-sze nyomban a halálba visz,

soprano, basso azt kívánta, bárcsak

pihenne a mélyben, mit zöld hinár csap.




Az improvizátor volt mindig álma,

   ő is rögtönzött néha verseket,

dalolt és verselt, rímet rímre váltva,

   festményt adott el, táncba lebegett;

olasz ügyesség, ámde itt a pálma

   a franciáké mindenekfelett,

szóval gavallér, büszke és babéros,

még inasa előtt is ő a hérosz.




Hűsége nagy, habár sok a szerelme,

   ilyenről álmodik a női vágy,

ha hébe-hóba zajganak perelve,

   ő vissza nem vág, mindent abbahágy,

a szív szelíd, és bölcs a jámbor elme,

   márványszilárd és egyben drága lágy,

remek tipus a régi iskolánkból,

ki hogyha hűl a nő, még egyre lángol.




Nem is csoda, hogy ennyi sok erényre

   a nő szivébe a vágy behatolt.

Reménytelen volt Beppo hazatérte,

   oly mélyen hallgatott, akár a holt,

egy szót se írt, nem küldött soha érte,

   s az asszony évekig magába volt.

És akiről nem jő hír soha semmi,

az már halott, vagy annak kéne lenni.




És túl az Alpokon az asszonyoknak

   (az ég Ítélje meg, mily nagy e bűn)

két férjük is van, s ebbe beleszoknak,

   mellettük élnek ők szeretve hűn,

e tájon van ilyen lovagja soknak

   s a többieknek majdnem fel se tűn.

Ki kezdte ezt el? (Tudja a Teremtő.)

Egy új házasság ez, a száma kettő.




A lovagot ügy hívták „Cicisbeo",

   de pórias és durva lett a szó,

spanyol vidéken a neve „Cortejo",

   újabban ott is divatos, való,

s szokás amerre foly a Po s a Tejo,

   sőt tengeren túl is eljuthat, ó,

csak jaj, ne hozzánk, mert mi lenne végül

a tartásdíjból s házasságtörésbül?




Ellenben én ügy vélem, mindhiába

   hódít a kedves és szűz hajadon,

a férjes nőnek még nagyobb a bája,

   ki tête-á-tête beszélget szabadon,

ez nem vonatkozik épp Angliára,

   csak általánosságba mondhatom,

mert ismeri az életet, és abban

könnyen mozog és sokkal szabadabban.




Kétségtelen, hogy bimbó a Kisasszony,

   félénk balog, ügyetlen, csupa láz,

riadt talán, hogy téged megriasszon,

   pirul, vihog, duzzog és kacarász,

mindig Mamáját keresi panaszlón,

   mit szól ez, az, s mit szól hozzá a ház,

a kis gyerekszoba nyelvén beszél csak,

és érzik rajta a vaj- és kenyér-szag.




A „Cavalier Servente" tiszte volna

   a figyelem, s ő a nő bábuja, a

jobb körökbe számfeletti szolga,

   ki úgy simul a nőhöz, mint ruha.

A hölgy parancsol néki, száz a dolga,

   állása éppen nem sine cura,

kocsi, inas, gondola jár eszében,

kesztyű, legyező, sál, gallér kezében.




Bevallom, nékem kedves Olaszország,

   a bűn, a láz, a mámoros igék,

mert kedvelem, Nap, a te fényes orcád,

   s ágak közt ringanak a venyigék,

a kép, akárcsak egy díszlet, ragyog rád,

   mit daljátékba néz a kandi nép,

tánccal zárult az első felvonása

egy szőlőben, mely Frankföld talmi mása.




 Szeretek őszi estén lóra ülni,

   csak ne felejtse otthon az inas

a köpenyemet a szíjába gyűrni,

   mivel az égbolt már nem nyárias,

megállani, zöld útaknak örülni,

   szekér inog, remeg a kocsi-kas,

piros gerezddel áldva, tompa zajban, —

jaj, Angliába trágya, por, ganaj van.




Szeretek szárnyast enni a ligetbe,

   mikor a nap bukik a vízbe le,

és hajnalt várni, mely nem ködbe lengve

   hunyorg, mint részeg ember bús szeme,

de csupa égbolt, könnyű, tiszta, lenge,

   szépséggel és verőfénnyel tele,

nem gyertyaként ég vaksi, rút ezüstbe,

mint ott, hol füstöl London kormos üstje.




Szeretlek én, olasz nyelv korcs latinja,

   mely olvatag, mint nő száján a csók

s zeng, mintha lágy atlaszra lenne írva,

   édes Délről regélnek mind a szók,

símán suhannak a lelkűnkbe, mintha

   mindegyik szótag álom volna, bók,

nem mint a mi füttyös és durva nyelvünk,

mit köpni, nyögni kell s torkunkba nyelnünk.




Szeretem a nőt is (bocsáss meg nékem),

   a póri nőt, kinek az arca bronz

és sortűz alszik fekete szemében,

   s tekintetétől boldogan borongsz,

a büszke delnőt, kinek fényes-eben

   hajzatja s lankadt mélabúja vonz.

A szíve száján, a szeme sötét folt,

lágy, mint az égalj, s égi mint ez égbolt.




Olasz Paradicsomba olasz Éva!

   Te ihletted meg egykor Rafaelt,

ki karjaidban halt meg, és a néma

   ég szólalt meg, hogy álma szárnyra kelt,

de jaj, hiába izzok, égek én ma,

   és ég a szó, a koldus, árva nyelv,

nem festheti le méltóképp az arcod,

amíg e földtekén Canova alkot.




„Szeretem Angliát, bár sok hibája”,

   mondtam Calais-nél, s nem feledtem el,

szeretek éjszakázni is, hiába,

   szeretem a kormányt (mint hű kebel),

sajtószabadságunkat is, mi drága,

   a Habeas Corpust (ez fölemel):

a parlamentünk zegzugos vitáit,

ha nem nyúlnak hosszúra, mint idáig.




Szeretem az adót, ha nem nagyon sok,

   a szén tüzét, ha lángoló a szén,

egy jó pohár sört, habzót, frisset, olcsót,

   s a marhasültet, de nem feketén,

a tiszta, szép időt, de nem a loncsot,

   egy évből ily két hőt szeretek én:

hát éljen a Király, Herceg s a Papság!

Szóval mindenkit szeretek manapság.




Új seregünket s a vén tengerészt is,

   adósságomat és az államét,

hetvenkedésünk — adjuk a merészt is —,

   a csődöt és minden csetepatét,

fagyos nőink — én jó vagyok e részt is —,

   bús égaljunkat — elbájol a lét,

és elragad az új angol dicsőség,

ó csak ne lenne kormánypárti hős-nép.




De Laurára térjünk - mert e csélcsap

   kalandozás bizony öreg hiba,

unok repülni, ahova a szél csap,

   az olvasó se hagyja annyiba,

megkérdi még, az úr miért beszél csak,

   s mit is akar hát, kész a galiba.

Nagyon komoly arányokat felöltő

veszély ez ám, melytől remeg a költő.




Lennék csak a könnyű vers koszorúsa!

   Hogy szállanék a Parnasszusra fent,

hol ihletetten ül az égi Múzsa,

   és verseket költ szűz-szeplőtelent.

Oly szép mesét firkálnék (mint a rúzsa),

   szírt, görögöt és asszírt, annyi szent.

Nyugati érzés-lével meglocsolni,

és kész a fínum napkeleti holmi.




De névtelen vagyok, silány tanítvány,

   (letört világfi, tönkremenni kész),

és rímül azt veszem, könyvem kinyitván,

   amit a Walker Lexicon idéz.

Ha nem lelek, akad helyette hitvány,

   és nem törődöm, mit mond az itész:

a versem majdnem a prózába billen,

de versdivat van — s kötelez az illem.




A gróf s Laura igy egymásba botlott,

   és mint szokott, tartott ez a viszony.

Hat évig éltek együtt, mint ki boldog,

   és olykor hajba is kaptak, bizony.

De ez nem hagy a leiken semmi foltot,

   hát el ne fogjon téged az iszony,

mindenki összehorgol kedvesével,

a csőcselék, főúr, nincsen kivétel.




Nagyjába boldogul élt mind a kettő,

   törvénytelen volt bár szívük frigye,

a nőt szerette a férj, kincse lett ő,

   egyik se volt új csókok irigye,

a pletyka nem szólt, pusztán a merengő jámbor sivított:

    „az ördög vigye!”

Nem vitte őket el: mivel az ördög

sok mindent eltűr és nevetve dörmög.




Oly ifjak voltak: Ó, ifjúság nélkül

   mi lenne a földön a szerelem,

hozzá öröm, kedély, erő jön ékül,

   szív, lélek, amely ritka idelenn.

De jaj szegény öregnek, aki vénül,

   tapasztalat, múlt mind érvénytelen,

ez fáj az aggok együgyű szivének,

ezért olyan féltékenyek a vének.




A Karnevál lángolt, mint fényes álom,

   de ezt megírtam már egy szakba fönt.

Laura készült, kedves ideálom,

   mint amikor meghívják néha önt,

és részt vesz egy londoni maszkabálon,

   hol táncolók közt víg muzsika döng.

De itt már hat hete, hogy zene harsant,

s „kendőzött arccal” hódított a farsang.




Mikor selyemmel, édes-puha-langgyal

   kiöltözött, szép volt a nőnk nagyon,

friss, mint új vendéglő fölött az Angyal,

   avagy a címkép új divatlapon,

mely színnel ékes és divatkalanddal,

   s selyempapír takarja hallgatón,

nehogy odább goromba nyomdafesték

mázolja el betűkkel égi testét.




A Ridottóba mentek: ─ ez a csarnok,

   hol vacsorázik és táncol a nép.

Nevéből is a bál zugása harsog,

   de ez a versemnek nem fontos épp,

Vauxhall (kicsinyben), ámde itt a zsarnok

   eső nem ömlött a terembe még.

A társaság „vegyes” (ez azt jelenti,

hogy nem méltó itt figyelemre senki).




Akkor „vegyes" tudnillik a közönség,

   ha magadon s pár híveden kivül,

nem lelsz urat, kit hódolón köszönts még,

   csak népet, mit nem áll az orr, a fül,

és sérti az előkelők özönjét,

   hogy sertepertél s a téren kiül.

Pár ember a Világ, a többi nincsen,

hogy mért, magam sem tudnám, bizonyisten.




Így Angliában: amikor a dibdáb

   piperkőc-fajta élt s uralkodott,

azóta tán elleste más a titkát,

   majmolja a majmot. Jaj átkozott

sors, hogy e tipus egyre-egyre ritkább!

   Adieu divat szájhőse, hím kokott!

Minden múló s elpusztul sanyarúan

a szerelembe, fagyba, háborúban.




Az északi Thor vert Napóleonra,

   ki jégpöröllyel zúzta szét, piha,

mint cethalászt a bősz elem s a lomha

   kezdőt a francia grammatika,

szerencse, nem hitt benned bizakodva.

   De Fortuna — nem tudlak szidni ma.

Minél inkább gondolkozom felőled,

annál inkább istennő lesz belőled.




Mert az övé jelen, múlt és jövendő,

   a sorsjáték, a házassági frigy,

nem mondhatom, hogy eddig is kegyelt ő,

   de nem vagyok se bosszús, sem irigy,

még nem végeztünk, s csókja, az kelendő,

   és múltamért tán kárpótol imígy.

Az istennőt nem is zavarom ám én,

csak majd ha azt mondom szavára: ámén.




De visszatérni újra: a tatárba,

   mesém kisiklik ujjaim közül,

mindég magától ballag más határba,

   s én szolgálok neki bús eszközül.

De belekezdtem, üljünk a batárba,

   a cél felé, ki hisz, az üdvözül,

ha általrágtam magamat e versen,

majd írhatok szabad mértékbe, nyersen.




A Ridottóba mentek (mulatóhely,

   hová holnap magam is elmegyek,

mert mélakórom igy altatható el,

   mely fekszi lelkem, mint a bús hegyek,

s találgatom, kié ez a bohó fej

   a maszk mögött és osztogat kegyet:

igy oszladoz a bánat, s felvidulva

mást kezdek el megint, félóra múlva.)




Laura most a víg tömegbe rebben,

   mosollyal és mű-jókedvvel fizet,

fennen beszél, suttog még édesebben,

   itt hajbókol, ott boldogít tizet,

melege van — s nincs semmi csoda ebben —

   babája hoz friss citromosvizet,

körötte nők, néz szánakozva rájuk,

sajnálja őket, oly rossz a ruhájuk.




E haj hamis — az festett s mint a spárga,

   a harmadik — micsoda ronda konty,

a negyedik — sápadt nagyon az árva,

   az ötödik — kültelki, kis poronty,

a hatodik — fehér ruhája sárga,

a hetedik — ruhája cifra rongy,

a nyolcadik - de tollam visszadöbben!

Mint Banquo szellemei, egyre többen.




Most a közönséget szemléli hosszan,

   s a férfi a szemét ráemeli.

Sugdosva dicsérik őt, meg se moccan,

   hallgatja, zsongó álmokkal teli,

a nők tekintete ijedve koccan,

   mert tetszik ám, varázsos és deli,

igen, igen: cudar a férfi népség,

őnéki mindig imponál a szépség.




Mi engem illet, semmiképp sem értem,

   a céda nőt - de hagyjuk a vitát,

botrány kutatni, hogy miért, miért nem,

   minden maradjon itt a régi hát.

De verné csak komoly talár a térdem,

   úgy prédikálnék, nézne a világ,

s beszédem Wilberforce-ok és Romillyk

idézgetnék, mi illik és nem illik.




Míg Laura pillantgatott, mosolygott

   és csacsogott, csicsergett és szavalt,

a nők figyelték irigyen a boldog

   seregletet s a forró diadalt,

pípes hímek álltak katonasort ott,

hallgatták a szavát, akár a dalt,

   főképp egy férfi, aki csupa láng volt,

s szokatlan áhítattal egyre lángolt.




Ez egy török volt, színe, mint a kávé,

   nőnk látta, s nem volt nála boldogabb,

mert a török így szólt a nőhöz, ávé,

   bár hozzá otthon csöppet sem lovag.

Értéke annyi ott, mint a kutyáé,

   adják-veszik, akárcsak a lovat:

négy törvényes hitves ─ sok van belőlük ─

s tetszés szerinti számba szeretőjük.




Elfátyolozva élnek ők, bezárva

   és férfi nélkül, fogságuk örök,

nem is lakoznak vígan e bazárba,

   amint hiszik az északibb körök,

elkókad itt az orcájuk, az árva,

   s mert nem szeret csevegni a török,

semmit se tesznek — mindegyik eretnek —,

csak fürdenek, szoptatnak és szeretnek.




Nem olvasnak, nem írnak, mind tudatlan,

   vershez se értenek a kicsikék,

az éle, a gúny színvonaluk alatt van,

   és nincs regény, színház és semmi kép,

a hárem alszik álmos kábulatban,

   nem él köztük tudós harisnya — „kék",

a széplélek nem fuvolázza: „Íme

mily megható e verssor anda ríme”.




Nincs ósdi rímelő itt, nyegle, balga,

   ki a hírnévre pécéz szüntelen,

s bár nem akadt horgán se hal, se alga,

   tovább halász, sekély vizekbe lenn;

„potykák Tritonja”, ki feszít hivalgva,

   középszerű, üres és szemtelen,

visszhang visszhangja, fruskának bohóca,

kölyök-poéta - őrült bice-bóca!




Nagyképű bölcs sincs, ki kaján örömből

   biccent: Ez jó! (nem jó egyáltalán)

s mint éji légy az új lángnál zörömböl

   és karikáz a lámpások falán.

Hamis a gáncs, bók, mely belőle föltör,

   ha hírt zabái, még éhesebb talán.

Nyelvet nem ért, és fordít, darabot szab,

izzadt-unalmast, bárcsak lenne rosszabb.




Utáljuk az írót, ki minden-író

   s tintás papír-kényszerzubbonyba jár,

finom, okos, gondos, mindent kibíró,

   nem is tudod, mit szólj hozzája már,

torkold le őt és légy fölötte bíró,

   mert többet ér őnála a szamár.

A hetyke golyhó inkább alkot és él,

ő bűzölög és füstöl, mint a mécsbél.




Van több belőle, ismerünk néhányat,

   világfiak, a lelkűk lágy szirom,

S-t, R-s, M-re s a többi úri ványadt,

   az ő eszük nem jár a papiron,

mert ihletést nekik a társaság ad,

   „Akarnék" úr s a cukros „Nem-Birom",

én nem haragszom erre a sok úrra,

csak járjanak a nőkhöz téa-zsúrra.




A moszlim nő nem tudja, hogy mily nép ez,

   sohase látott ily boldogtalant,

ha egy kerülne pusztán a szeméhez,

   oly furcsa lenne néki, mint harang

török toronyba. Ember tervez, Isten végez,

   de úgy hiszem elkelne itt alant

egy hittérítő író, aki már ma

e nőknek az új versről prédikálna.




A vegytan nem fejleszt számukra gázat,

   a bölcselet nekik köd, semmi más,

nincs kölcsönkönyvtáruk — ugye gyalázat? ─

   se illemtan, se káté, mely vitás

erkölcsünket lebírja, hogyha lázad,

   és nincs évente képkiállítás,

a csillagászatért csöppet se égnek,

számtant sose bifláznak (hála égnek).




Hogy mért adok hálát ezért, ne kérdezd,

   mint sejtheted, megvan rá az okom;

s mivel talán önérzetedbe sért, ezt

   elhallgatom, kérlek, ne vedd zokon.

Le is nyelem a szatírát, az érdest,

   pedig ha vénülsz, drága, jó rokon,

inkább nevetsz, mint gúnyolsz, és utána

a szájadon mélyebb a bánat árnya.




Ó Ártatlanság és Derű! Víz és Tej!

   Boldog napokba boldog keverék,

a század telve bűnnel és ölessel,

   s a szörnyű Ember már nem e derék

itallal oltja szomját. Ám azért hely

   akad tinektek a szívembe még:

Saturn korát vágyom áhítva vissza,

míg szám a brandy cukros nedvit issza.




A törökünk még Laurára nézett,

   nem mint muzulmán, inkább mint gyaur,

mint hogyha szólna: „Hadd szedem a mézet,

   várj, drága hölgy, bájad szivembe szúr”.

Az ily tekintettől a nőcske részeg,

   de Lauránkon nem lett mégse úr.

Már sok tüzet látott, erkölcse mintás,

és meg se kottyant e pogány kacsintás.




Pitymallni kezdett, épp percent a hajnal.

   Bölcsen teszi ekkor a hölgy-csapat,

mely táncba szédült-forgott vad robajjal

   s a hosszú torna múltán lankatag,

ha készülődik, hazamenni halkkal,

   s elpályázik, míg föl nem tűn a nap,

mert hogyha a lámpát, gyertyát lebírja,

az arcokat is elsápasztja pírja.




Részt vettem bálokon, estélyeken hűn,

   s dacolva hősen álltam a sarat,

bámultam a szép hölgyet (ugye nem bűn?),

   ki az idénybe győztesen maradt.

Ezret láttam, ki a bálákba feltűn,

   s ma is csinos és diadalt arat,

de egy van csak, kinek (ha húny a csillag)

rózsái tánc után is egyre nyílnak.




Nem mondom el, ki volt ez az Auróra,

   bár lelkemet sosem bűvölte meg.

Több mint Isten patentje, pontos óra,

   egy drága nő, kit nézni szeretek.

Mért haragudjon hát egy szíre-szóra?

   Ha látni vágyód rózsás szépemet,

ismerd fel az arcáról ─ ezt ajánlom ─

a londoni, vagy a párizsi bálon.




Laura, az okos, sietve ment el,

   hogy meg ne lepje a vad fényözön,

hisz hét órája, háromezer ember

   közt vigadott, illő, hogy elköszön.

A gróf a sálját tartja, komplimenttel,

   kiérnek és ott járnak a közön.

De merre van az adta gondolása,

pont most siet a túloldalra, lássa.




Mint kocsisaink, mert itt szintén folyton

   tolong a nép és öklei és tipog,

káromkodás záporzik, zúgva fojtón,

   ordítozás és számtalan szitok.

Nálunk a poszt áll a Bow-Streeten, otthon,

   itt őr siet hozzád, mihelyt hivod:

de egyre káromkodnak, mint a kocsmán,

szavak cafatja röpköd itt is, ocsmány.




Reátaláltak a csónakra végül

   s a nyájas áron lágyan ring tova,

beszélnek a táncokról és zenéről,

   a táncosokról s egy-két tétova

kis botránykáról: a hölgy elfehérül

   (épp házukhoz simult a gondola),

remegve látja, a grófhoz simulván,

előtte áll megint a bús muzulmán.




„Uram” szólt zordan a gróf, s hangja ingott,

   „ittléte oly váratlan és merész,

hogy meg kell kérdenem, miféle indok

   vezette. Azt kell hinni, tévedés.

Remélem, az, de hagyjuk el az undok

   bókot, az érdekébe kérem, és

ha most se érti meg, tüstént megérti”.

   „Dehogy is tévedés" felelt a férfi.




   „E hölgy a feleségem!” A fehérnép ilyenkor sápadoz, az

          angol az elájul,

vagy mindent dühöngve széttép,

   de nem heves és nem vad az olasz.

Ők szentjeiket hívják, a szegénykék,

   s mikor ocsúdnak, csitul a panasz.

Fűzőt se tépnek föl és nincs üvegcse,

só, repülőzsír, gyógyszer, szesz se, csepp se.




És szólt a nő — no mit? Kukkot se mondott.

   A gróf behívta most az idegent,

és nem kezelte már, mint a bolondot!

   „Ezt megbeszéljük, kérem, idebent,”

szólt: „látni tetszik, mennyi nép tolong ott,

   és tudja, hogy a botrány mit jelent,

mert a tömeg kajánkodik örökkön,

csak arra les, hogy untalan röhögjön.”




Bementek, kávét kértek: jött azonnal,

   kereszténynek, töröknek szent ital,

mit mind a kettő más-más módon forral.

   Most Laura begyesen rárivall:

„Pogányul hogy hívtak?” szól sunyi orral:

   „Szakállad is mily óriási, jaj!

Huh, hogy maradhattál el ily sokáig?

Rózsákba jártál, hűtelen, bokáig.”




„Hát igazán török vagy, életem, nézd?

   Csíptél új asszonyt, csapodár legény?

Evésnél nem használnak sohasem kést?

   Remek egy sál — ugyi ez az enyém?

S miért nem eszi a török a sertést?

   Hát évekig se néztél énfelém.

Jézus segíts! Az orcád jaj de sárga!

Be hóka lettél! Csak nem ment a májra?”




„Ez a szakáll nem áll neked jól, lelkem,

   Beppo, nyirasd le, mégpedig hamar:

mért viseled? Ó majdnem elfeledtem —

   Ugye hűs itten, a szél foga mar?

Milyen vagyok? No ha ily öltözetben

   meglát a nép, még botrányt is kavar.

Maradj. Ilyet se ért meg az, kit nő szült.

Hajad rövid s — ó szentatyám — megőszült.”




Hogy mit felelt Beppo, talán lerója

   más krónikás. A tenger roncsa lett

vitorlása, hol állt hajdanta Trója,

   rabszolgának vitték el, éhezett,

verték, amig kalózok orv hajója

   a szomszédos öbölbe érkezett,

majd renegadónak, beállt kalóznak,

S barátjai ővele elhajóztak.




Aztán megtollasult, s a vágya kínzón

   égette lelkét, látni otthonát.

Azt hitte, tartozik még ezzel itthon,

   és nem rabol a tengeren tovább.

Oly egyedül volt olykor, mint Robinson,

   hát egy hajót bérelt föl, jókorát:

dohányvivő remek, spanyol dereglyét,

s tizenkét evezővel fölszerelték.




Volt pénze is (a jó ég tudja, honnan),

   fölvitte a hajóra hallgatag,

és megszökött, veszéllyel küzdve, nyomban,

   szerinte Isten védte ezalatt.

Egy árva szót se mernék szólni, hogy van

   ez a dolog. De a hajó haladt,

a sziklafoknál három nap botorkált,

de azután szél nyomta a vitorlát.




Szigetre értek, itt a sok cókmókot

   s magát egy más hajóra tette ő,

és lett belőle egy bús, elfogódott,

   öreg, török arany-kereskedő.

De végül mégiscsak kikászolódott,

   nem lőtt rá a nép, a pereskedő

Velencében kiszállt — szilárd az elve-

nejét, hitét és házát követelve.




Nejét átvette szépen, s újra bölcsen

   megkeresztelkedik (jutalmat ád),

a gróf térdnadrágját elkérte kölcsön,

   lerúgta a bolondos maskarát,

hogy visszatérte ünnepi színt öltsön,

   dús lakomára hívta a barát,

gyakran nevették évelődve aztán —

de kötve hinném, fele se igaz tán.




Zaj-baj után az aggkorára írnak

   maradt aranyja s a terefere.

A nő miatt még sok bús napra virradt,

   a gróffal is volt néhanap pere.

De fogyatékán ez a kis papírlap,

   mesénk lepergett, végezzünk vele,

históriánk, ha megkezdjük, kinyúlik,

de vége van, nem késik, ami múlik.

Uploaded byP. T.
Source of the quotation