This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Shelley, Percy Bysshe: Óda a Nyugati Szélhez (Ode to the West Wind in Hungarian)

Portre of Shelley, Percy Bysshe

Ode to the West Wind (English)

I.

 

O Wild West Wind, thou breath of Autumn’s being,

Thou, from whose unseen presence the leaves dead

Are driven, like ghosts from an enchanter fleeing,

 

Yellow, and black, and pale, and hectic red,

Pestilence-stricken multitudes! O thou,

Who chariotest to their dark wintry bed

 

The wingèd seeds, where they lie cold and low,

Each like a corpse within its grave, until

Thine azure sister of the Spring shall blow

 

Her clarion o’er the dreaming earth, and fill

(Driving sweet buds like flocks to feed in air)

With living hues and odours plain and hill;

 

Wild Spirit, which art moving everywhere;

Destroyer and preserver; hear, O hear!

 

II.

 

Thou on whose stream, ’mid the steep sky’s commotion,

Loose clouds like earth’s decaying leaves are shed,

Shook form the tangled boughs of Heaven and Ocean,

 

Angels of rain and lightning: there are spread

On the blue surface of thine aery surge,

Like the bright hair uplifted from the head

 

Of some fierce Maenad, even from the dim verge

Of the horizon to the zenith’s height,

The locks of the approaching storm. Thou dirge

 

Of the dying year, to which this closing night

Will be the dome of a vast sepulchre,

Vaulted with all thy congregated might

 

Of vapours, from whose solid atmosphere

Black rain, and fire, and hail will burst: hear!

 

III.

 

Thou who didst waken from his summer dreams

The blue Mediterranean, where he lay,

Lulled by the coil of his cristàlline streams,

 

Beside a pumice isle in Baiae’s bay,

And saw in sleep old palaces and towers

Quivering within the wave’s intenser day,

 

All overgrown with azure moss and flowers

So sweet, the sense faints picturing them! Thou

For whose path the Atlantic’s level powers

 

Cleave themselves into chasms, while far below

The sea-blooms and the oozy woods which wear

The sapless foliage of the ocean, know

 

Thy voice, and suddenly grow gray with fear,

And tremble and despoil themselves: O hear!

 

IV.

 

If I were a dead leaf thou mightest bear;

If I were a swift cloud to fly with thee;

A wave to pant beneath thy power, and share

 

The impulse of thy strength, only less free

Than thou, O uncontrollable! if even

I were as in my boyhood, and could be

 

The comrade of thy wanderings over Heaven,

As then, when to outstrip thy skiey speed

Scarce seemed a vision – I would ne’er have striven

 

As thus with thee in prayer in my sore need.

O! lift me as a wave, a leaf, a cloud!

I fall upon the thorns of life! I bleed!

 

A heavy weight of hours has chained and bowed

One too like thee – tameless, and swift, and proud.

 

V.

 

Make me thy lyre, even as the forest is:

What if my leaves are falling like its own!

The tumult of thy mighty harmonies

 

Will take from both a deep, autumnal tone,

Sweet though in sadness. Be thou, Spirit fierce,

My spirit! Be thou me, impetuous one!

 

Drive my dead thoughts over the universe

Like withered leaves to quicken a new birth!

And, by the incantation of this verse,

 

Scatter, as from an unextinguished hearth

Ashes and sparks, my words among mankind!

Be through my lips to unawakened earth

 

The trumpet of a prophecy! O, Wind,

If Winter comes, can Spring be far behind?



PublisherBudapest, Magvető Kiadó
Source of the quotationSzerb Antal: Száz vers. Negyedik kiadás. 286, 288, 290, 292. p.

Óda a Nyugati Szélhez (Hungarian)

I.

 

Oh, vad Nyugati Szél, őszt lélegző,

Te túlvilági jelenés - halált

Idéz e kísértet-varázserő,

 

Sápkórossá lőn, vagy láz-pírra vált,

S pestis-ragályban hull alá a lomb,

Szekéren rablod nyár szárnyas magvát,

 

És tél-ágyába mélyen eldugod

Akár a hullát, sírboltjába lent,

Amíg Tavasz-szellő; azúr hugod

 

 Nem harsonázik alvó föld felett

(Rügy-nyájat égbe-künn legelni hajt)

S illattal, színnel tölt be völgy-hegyet.

 

Ős-szellem, kísértés nyűge rajtad,

Pusztító vagy, s megőrző; halld, oh halld!

 

II.

 

Villám-jártodban, mint hervadt levél,

Megannyi lomha felhő szállva hull;

Hol óceán, s menny lombja összeér.

 

Eső-lidérc világol, s elborul

Egeknek légi kékje; szétterül,

Csillámló-bőszen felmered, s vadul

 

Menád-hajat ráz, szikrázón kisül

A láthatár, s zenit magossa közt -

Közelg viharnak fürtje – hírnökül.

 

Te gyászdal! Év-sirám! Elmúlást nyögsz,

Mely múló éj sírboltján felrivalg;

S a tért bús páranedvben megfüröszt:

 

A légkörből aláránt hatalmad

Tűz-záport, jégverést, esőt, oh halld!

 

III.

 

Te, nyári álmából ki felvered

A kék Földközi-tengert, ki tiszta

Kristály-áramlatokban szendereg

 

Baiae öblén; tajtékszirtje puszta,

De álmában kastélyt lát, tornyokat,

Rezgő lényük csak visszfény-okozta;

 

Benőtte mind, virág, s azúr moszat,

Oly édes, festménybe illő – s Te ott

Felszítsz atlanti-bősz hullámokat,

 

S azok megtörve föltárják aszott

Ékét; lombdísz, s iszapvirág alant

Békén pihent, míg hirtelen romlott

 

Hangodra ösmer, s kínban ront e hang;

Megőszül, s elpusztul minden, oh halld!

 

IV.

 

Ha volnék holt avar – játékszered,

Ha vert hullám; tűrném uralmadat,

Ha felhőként szállhatnék fent veled,

 

Erődben társ; épp csak nem oly szabad,

Mint tenmagad, Te fékezhetetlen!

Vagy épp, ha mint kamasz-fi bajtársad

 

Csodáid élném túl Mennyeken!

Hogy aztán, égi tempód, fájdalom,

S a félsz víziót láttasson velem,

 

Imám feléd, így végső alkalom;

Emelj hát; ár, felhő legyek, s levél!

Élet-tövisbe hulltam, kínzatom;

 

Korom béklyóiban vergődöm én;

Ki, mint Te: büszke, féktelen, s serény.

 

V.

 

Mint szól a fák húrján hars rengeteg;

Lantoddá tégy, zengj pőre létemen

Fennkölt harmóniát; hang-ár remeg,

 

Vihar, s egyszerre langy, mély ősz-elem,

Édes-bús tónus. Hagyd, hadd változzék

Lelked lelkemmé; válj eggyé velem!

 

Vezesd holt szellemem túl mindenség

Telén; a lomb-avarral küzdjem át,

S ráolvasásként lantosod versét

 

Hintsd, mint egy el nem hamvadt szív dalát,

Szórd szómat szét ez alvó földtekén,

Mint serkentő szikra-próféciát!

 

Vad harsonám, oh Szél, Te, itt a tél;

Mondd, hogy mögé tavaszt is rejtettél!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationRossner Roberto

minimap