This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Whitman, Walt: Ének magamról 13 (Song of Myself 13 in Hungarian)

Portre of Whitman, Walt

Song of Myself 13 (English)

13

 

The negro holds firmly the reins of his four horses, the block swags

underneath on its tied-over chain,

The negro that drives the long dray of the stone-yard, steady and

tall he stands pois'd on one leg on the string-piece,

His blue shirt exposes his ample neck and breast and loosens over

his hip-band,

His glance is calm and commanding, he tosses the slouch of his hat

away from his forehead,

The sun falls on his crispy hair and mustache, falls on the black of

his polish'd and perfect limbs.

 

I behold the picturesque giant and love him, and I do not stop there,

I go with the team also.

 

In me the caresser of life wherever moving, backward as well as

forward sluing,

To niches aside and junior bending, not a person or object missing,

Absorbing all to myself and for this song.

 

Oxen that rattle the yoke and chain or halt in the leafy shade, what

is that you express in your eyes?

It seems to me more than all the print I have read in my life.

 

My tread scares the wood-drake and wood-duck on my distant and

day-long ramble,

They rise together, they slowly circle around.

 

I believe in those wing'd purposes,

And acknowledge red, yellow, white, playing within me,

And consider green and violet and the tufted crown intentional,

And do not call the tortoise unworthy because she is not something else,

And the in the woods never studied the gamut, yet trills pretty well to me,

And the look of the bay mare shames silliness out of me. 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.daypoems.net/poems/1900.html

Ének magamról 13 (Hungarian)

                            13

 

A néger szorosra fűzi négy lova gyeplőjét, az ülés himbálózik rákötött láncán,

A néger hosszú szekeret hajt a köves térségen, biztosan és magasan megáll, egylábbal a hámfán,

Kék inge nyitva, kibomlik övéből, látszik izmos nyaka meg a melle,

Pillantása nyugodt és parancsoló, kalapja széles karimáját felhajtja,

A napsugár gyapjas hajára és bajuszára esik, rá fekete, fénylő, tökéletes tagjaira.

 

Látom és szeretem a festői óriást, de nem maradok ennyiben,

Hiszen vele tartok a fogatával.

 

Az élet szerelmese: én (és bárhová vet is) forgok, de előre meg hátra is hajladozom,

Sarokba, zugolyba, fiatalosan, hogy se személyt, se tárgyat szem elől ne veszítsek,

Hogy magamba szívjak mindent e világon és e dalba.

 

Ökrök, kik a jármot és láncot rázzátok, vagy megálltok a leveles árnyékban, mi az, amit szemetek mond?

Én úgy látom, hogy többet, mint amit életemben betűből tanulok.

 

Léptem felriasztja a vadrucát és párját: e naphosszat tartó messzi bolygás -

Együtt rebben a kettő s lassan köröznek is odafenn.

 

E szárnyas szándékoknak hiszek én!

És úgy eszmélek, hogy játszik bennem a vörös, sárga és fehér,

A zöld s a lila s tudom: a bóbitás koronának célja van.

Én nem mondom a teknősbékát értéktelennek, mert nem lett egész más, mint ami ő,

És az erdők szajkója szépen trillázik nékem, bár skálát sosem tanúlt,

S a kis halat, a gályagáncsot látnom, - még meg is szégyeníti ostobaságomat.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.mek.iif.hu/porta/szint/human

minimap