Ott élt a vén erdő ölén,
mely a tengerig lefutott;
szerette, ha oly matrózra talált,
aki sok-sok országot bejárt
míg végre hazajutott.
Ott térdelt reggel-este; volt
jó puha zsámolya:
tölgytuskóját benőtte kövér
és bársonyos moha.
Közeledtek; hallottam szavukat:
,Oly furcsa!... A lenge fény
Kilobbant volna? Hova lett
a csillogó tünemény?'
«Különös, - szólt most az ősz Remete -
egy hang, egy jel se int!
Bordái kitörve! vitorla, kötél:
hogy lóg petyhüdve mind!
Sohse láttam ilyet... A vászon is
oly gyűrött, barna, mint
zörgő avar, mit az erdei szél
patakom medrébe terel,
mikor a bozót hótól ropog
s a bagoly a farkasra lehuhog,
mely kölykét falja fel».
,Atyám, - felelt a csónakos -
oly ördögi, fekete:
én félek...' - «Rajta! evezz tovább!»
szólt rá a Remete.
Közelebb jött újra csónakuk,
(vártam, szótlan, mereven)
a hajót elérte csónakuk...
- S hang zendült hirtelen.
Robaj riadt, mind rémesebb:
hogy zúg, hogy mennydörög!...
- Szétnyílt a víz és összecsapott
a bukó hajó fölött.
csodálkozva közeledik a hajóhoz.
Beharsogott mindent a robaj
és engem is úgy levert,
hogy testem, mint hetes halott,
a vizen hintázva hevert;
egy perc: nem is éreztem, - s a hajós
csónakjába beemelt.
A hajó hirtelen elsüllyed.
Pörgött, pörgött a csónak az
örvénylő forgatagon;
csönd lett, csak a domb visszhangja felelt
még lágyan, olvatagon.
Megnyílt ajakam, - s a csónakos
ájultan a padra rogyott;
a szent Remete fölemelte szemét
s buzgó imába fogott.
Evezőhöz nyúltam: a fiú
- (azóta bolond) - iszonyút
sikoltott, s láttam: a vér vadul
forgó szemébe fut.
,Ha-ha! - kacagott - ki látta már,
hogy az Ördög evezni tud?!'
Végre, - óh szent föld! honi föld! -
elértük a szárazat,
partra lépett, de állani is
alig bírt már az agg.
,Gyóntass meg, atyám!' - Az ősz Remete
most keresztet vetett.
«Beszélj, - szólt aztán - mondd: ki vagy
s mi bánt, mi, szörnyű tett?»
Vonagló kín gyötört, tüzes
láz égetett, amely
mikor meggyóntam: testemet
csak akkor hagyta el.
Azóta időnként ez a láz
még vissza-visszatér:
s míg el nem mondom e mesét,
ég bennem a szív, a vér.
Mint éj, futok faluról falura,
szavam bűvös hatalom;
már arcáról megismerem én,
kinek kell meghallgatni mesém,
- és azt rá megtanitom.
Mily víg zene zendül! mennyi hang!
hegedűk édes szava rí:
dalolnak a menyasszony és
leány-barátai;
de halld! amott csendűl az est-
harang: imára hí!
Óh Vendég! voltam én egyedűl
a tenger síkja felett:
oly puszta volt, hogy az Isten is
alig hogy ott lehetett!
Mulatozásnál az imát
azóta jobb szeretem,
édesebb jó lelkek között
templomba menni nekem.
Együtt templomba menni, együtt
imádni az ég Urát,
míg megpihen örök Atyja szivén
a lány, a fiú, a kisded, a vén
s a szerető barát!
Isten veled! de ne feledd
e jámbor szavakat:
Istent szeret, aki szeret
állatot és madarat!
Istent szeret, aki szeret
mindent: kicsit és nagyot;
mert Ő is csupa szeretet,
aki minket alkotott. -
És tovább ment a tűzszemü, hó-
szakállú Tengerész;
s lám! a Vendég a lagzitól
elfordúl, vissza se néz.
Megborzadt, mint kinek esze-szive
elkábúlt zsibbatag:
másnap egy bölcsebb, szomorúbb
emberre kelt föl a Nap.