Enright, D. J.: Hokusai nevető hiénája (The Laughing Hyena, by Hokusai in Hungarian)

For him, it seems, everything was molten. Court-ladies flow in gentle streams,
Or, gathering lotus, strain sideways from their curving boat,
A donkey prances, or a kite dances in the sky, or soars like sacrificial smoke.
All is flux: waters fall and leap, and bridges leap and fall.
Even his Tortoise undulates, and his Spring Hat is lively as a pool of fish.
All he ever saw was sea: a sea of marble splinters —
Long bright fingers claw across his pages, fjords and islands and shattered trees —

And the Laughing Hyena, cavalier of evil, as volcanic as the rest:
Elegant in a flowered gown, a face like a bomb-burst,
Featured with fangs and built about a rigid laugh,
Ever moving, like a pond's surface where a corpse has sunk.
Between the raised talons of the right hand rests an object —
At rest, like a pale island in a savage sea — a child's head,
Immobile, authentic, torn and bloody —
The point of repose in the picture, the point of movement in us.

Terrible enough, this demon. Yet it is present and perfect,
Firm as its horns, curling among its thick and handsome hair.
I find it an honest visitant, even consoling, after all
Those sententious phantoms, choked with rage and uncertainty,
Who grimace from contemporary pages. It, at least,
Knows exactly why it laughs.

Úgy látszik, neki minden cseppfolyós volt. Udvarhölgyek áramlanak szelíden,
Vagy lótuszt szedve kihajolnak kanyargó csónakukból,
Szamár ficánkol, papírsárkány táncol az égen, vagy száll fel áldozati füstként.
Minden kering: vizek le-föl, hidak le-föl.
A Teknőc is hullámzik, és a Tavaszi Kalap halasmedenceként nyüzsög.
Tengernek látta a világot: márványszilánkok tengerének
Hosszú, fényes ujjak szántják keresztül lapjait,
fjordok, szigetek, csonka fák –

S a Nevető Hiéna*, a romlás hőse nem kevésbé vulkánszerű:
Virágos köntösben díszeleg, az arca bombarobbanás,
Tépőfogai kilátszanak, központja ádáz nevetés,
Örök mozgásban, mint a tótükör, hol hullát rejt a mélység.
Jobb mancsa kinyújtott karmai közt nyugszik valami –
Nyugszik, mint halovány sziget háborgó tengeren –, gyermekfej az,
Élethű és merev, megroncsolt s vérező
Nyugvópontja a képnek, mitől nem nyughatunk mi.

Elég szörnyű e démon. Mindamellett kész és hibátlan,
Tömör, mint a dús, takaros bundájából előbújó két görbe szarv.
Jóravaló, szinte vigasztaló kísértet, mindama
Nagyképű fantomok után, melyek tudatlanságtól s dühtől fuldokolva
Vicsorognak felénk kortársaink írásaiból. Ő legalább
Jól tudja, miért nevet.

*A költemény címszereplője valójában egy Han-nya nevű démon, s bizonyítja ezt, hogy a vers szerint is, a kép szerint is egy megroncsolt, véres gyermekfejet tart a mancsában, mivel a legenda szerint nagy gyermekvadász és gyermekfaló volt, mint a keleti démonok közül nem egy.