This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Wilde, Oscar: A readingi fegyház balladája (Kosztolányi Dezső) (Ballad of Reading Gaol in Hungarian)

Portre of Wilde, Oscar

Ballad of Reading Gaol (English)


He did not wear his scarlet coat,
For blood and wine are red,
And blood and wine were on his hands
When they found him with the dead,
The poor dead woman whom he loved,
And murdered in her bed.

He walked amongst the Trial Men
In a suit of shabby grey;
A cricket cap was on his head,
And his step seemed light and gay;
But I never saw a man who looked
So wistfully at the day.

I never saw a man who looked
With such a wistful eye
Upon that little tent of blue
Which prisoners call the sky,
And at every drifting cloud that went
With sails of silver by.

I walked, with other souls in pain,
Within another ring,
And was wondering if the man had done
A great or little thing,
When a voice behind me whispered low,
"That fellows got to swing."

Dear Christ! the very prison walls
Suddenly seemed to reel,
And the sky above my head became
Like a casque of scorching steel;
And, though I was a soul in pain,
My pain I could not feel.

I only knew what hunted thought
Quickened his step, and why
He looked upon the garish day
With such a wistful eye;
The man had killed the thing he loved
And so he had to die.

Yet each man kills the thing he loves
By each let this be heard,
Some do it with a bitter look,
Some with a flattering word,
The coward does it with a kiss,
The brave man with a sword!

Some kill their love when they are young,
And some when they are old;
Some strangle with the hands of Lust,
Some with the hands of Gold:
The kindest use a knife, because
The dead so soon grow cold.

Some love too little, some too long,
Some sell, and others buy;
Some do the deed with many tears,
And some without a sigh:
For each man kills the thing he loves,
Yet each man does not die.

He does not die a death of shame
On a day of dark disgrace,
Nor have a noose about his neck,
Nor a cloth upon his face,
Nor drop feet foremost through the floor
Into an empty place

He does not sit with silent men
Who watch him night and day;
Who watch him when he tries to weep,
And when he tries to pray;
Who watch him lest himself should rob
The prison of its prey.

He does not wake at dawn to see
Dread figures throng his room,
The shivering Chaplain robed in white,
The Sheriff stern with gloom,
And the Governor all in shiny black,
With the yellow face of Doom.

He does not rise in piteous haste
To put on convict-clothes,
While some coarse-mouthed Doctor gloats, and notes
Each new and nerve-twitched pose,
Fingering a watch whose little ticks
Are like horrible hammer-blows.

He does not know that sickening thirst
That sands one's throat, before
The hangman with his gardener's gloves
Slips through the padded door,
And binds one with three leathern thongs,
That the throat may thirst no more.

He does not bend his head to hear
The Burial Office read,
Nor, while the terror of his soul
Tells him he is not dead,
Cross his own coffin, as he moves
Into the hideous shed.

He does not stare upon the air
Through a little roof of glass;
He does not pray with lips of clay
For his agony to pass;
Nor feel upon his shuddering cheek
The kiss of Caiaphas.


Six weeks our guardsman walked the yard,
In a suit of shabby grey:
His cricket cap was on his head,
And his step seemed light and gay,
But I never saw a man who looked
So wistfully at the day.

I never saw a man who looked
With such a wistful eye
Upon that little tent of blue
Which prisoners call the sky,
And at every wandering cloud that trailed
Its raveled fleeces by.

He did not wring his hands, as do
Those witless men who dare
To try to rear the changeling Hope
In the cave of black Despair:
He only looked upon the sun,
And drank the morning air.

He did not wring his hands nor weep,
Nor did he peek or pine,
But he drank the air as though it held
Some healthful anodyne;
With open mouth he drank the sun
As though it had been wine!

And I and all the souls in pain,
Who tramped the other ring,
Forgot if we ourselves had done
A great or little thing,
And watched with gaze of dull amaze
The man who had to swing.

And strange it was to see him pass
With a step so light and gay,
And strange it was to see him look
So wistfully at the day,
And strange it was to think that he
Had such a debt to pay.

For oak and elm have pleasant leaves
That in the spring-time shoot:
But grim to see is the gallows-tree,
With its adder-bitten root,
And, green or dry, a man must die
Before it bears its fruit!

The loftiest place is that seat of grace
For which all worldlings try:
But who would stand in hempen band
Upon a scaffold high,
And through a murderer's collar take
His last look at the sky?

It is sweet to dance to violins
When Love and Life are fair:
To dance to flutes, to dance to lutes
Is delicate and rare:
But it is not sweet with nimble feet
To dance upon the air!

So with curious eyes and sick surmise
We watched him day by day,
And wondered if each one of us
Would end the self-same way,
For none can tell to what red Hell
His sightless soul may stray.

At last the dead man walked no more
Amongst the Trial Men,
And I knew that he was standing up
In the black dock's dreadful pen,
And that never would I see his face
In God's sweet world again.

Like two doomed ships that pass in storm
We had crossed each other's way:
But we made no sign, we said no word,
We had no word to say;
For we did not meet in the holy night,
But in the shameful day.

A prison wall was round us both,
Two outcast men were we:
The world had thrust us from its heart,
And God from out His care:
And the iron gin that waits for Sin
Had caught us in its snare.


In Debtors' Yard the stones are hard,
And the dripping wall is high,
So it was there he took the air
Beneath the leaden sky,
And by each side a Warder walked,
For fear the man might die.

Or else he sat with those who watched
His anguish night and day;
Who watched him when he rose to weep,
And when he crouched to pray;
Who watched him lest himself should rob
Their scaffold of its prey.

The Governor was strong upon
The Regulations Act:
The Doctor said that Death was but
A scientific fact:
And twice a day the Chaplain called
And left a little tract.

And twice a day he smoked his pipe,
And drank his quart of beer:
His soul was resolute, and held
No hiding-place for fear;
He often said that he was glad
The hangman's hands were near.

But why he said so strange a thing
No Warder dared to ask:
For he to whom a watcher's doom
Is given as his task,
Must set a lock upon his lips,
And make his face a mask.

Or else he might be moved, and try
To comfort or console:
And what should Human Pity do
Pent up in Murderers' Hole?
What word of grace in such a place
Could help a brother's soul?

With slouch and swing around the ring
We trod the Fool's Parade!
We did not care: we knew we were
The Devil's Own Brigade:
And shaven head and feet of lead
Make a merry masquerade.

We tore the tarry rope to shreds
With blunt and bleeding nails;
We rubbed the doors, and scrubbed the floors,
And cleaned the shining rails:
And, rank by rank, we soaped the plank,
And clattered with the pails.

We sewed the sacks, we broke the stones,
We turned the dusty drill:
We banged the tins, and bawled the hymns,
And sweated on the mill:
But in the heart of every man
Terror was lying still.

So still it lay that every day
Crawled like a weed-clogged wave:
And we forgot the bitter lot
That waits for fool and knave,
Till once, as we tramped in from work,
We passed an open grave.

With yawning mouth the yellow hole
Gaped for a living thing;
The very mud cried out for blood
To the thirsty asphalte ring:
And we knew that ere one dawn grew fair
Some prisoner had to swing.

Right in we went, with soul intent
On Death and Dread and Doom:
The hangman, with his little bag,
Went shuffling through the gloom
And each man trembled as he crept
Into his numbered tomb.

That night the empty corridors
Were full of forms of Fear,
And up and down the iron town
Stole feet we could not hear,
And through the bars that hide the stars
White faces seemed to peer.

He lay as one who lies and dreams
In a pleasant meadow-land,
The watcher watched him as he slept,
And could not understand
How one could sleep so sweet a sleep
With a hangman close at hand?

But there is no sleep when men must weep
Who never yet have wept:
So we--the fool, the fraud, the knave--
That endless vigil kept,
And through each brain on hands of pain
Another's terror crept.

Alas! it is a fearful thing
To feel another's guilt!
For, right within, the sword of Sin
Pierced to its poisoned hilt,
And as molten lead were the tears we shed
For the blood we had not spilt.

The Warders with their shoes of felt
Crept by each padlocked door,
And peeped and saw, with eyes of awe,
Grey figures on the floor,
And wondered why men knelt to pray
Who never prayed before.

All through the night we knelt and prayed,
Mad mourners of a corpse!
The troubled plumes of midnight were
The plumes upon a hearse:
And bitter wine upon a sponge
Was the savior of Remorse.

The cock crew, the red cock crew,
But never came the day:
And crooked shape of Terror crouched,
In the corners where we lay:
And each evil sprite that walks by night
Before us seemed to play.

They glided past, they glided fast,
Like travelers through a mist:
They mocked the moon in a rigadoon
Of delicate turn and twist,
And with formal pace and loathsome grace
The phantoms kept their tryst.

With mop and mow, we saw them go,
Slim shadows hand in hand:
About, about, in ghostly rout
They trod a saraband:
And the damned grotesques made arabesques,
Like the wind upon the sand!

With the pirouettes of marionettes,
They tripped on pointed tread:
But with flutes of Fear they filled the ear,
As their grisly masque they led,
And loud they sang, and loud they sang,
For they sang to wake the dead.

"Oho!" they cried, "The world is wide,
But fettered limbs go lame!
And once, or twice, to throw the dice
Is a gentlemanly game,
But he does not win who plays with Sin
In the secret House of Shame."

No things of air these antics were
That frolicked with such glee:
To men whose lives were held in gyves,
And whose feet might not go free,
Ah! wounds of Christ! they were living things,
Most terrible to see.

Around, around, they waltzed and wound;
Some wheeled in smirking pairs:
With the mincing step of demirep
Some sidled up the stairs:
And with subtle sneer, and fawning leer,
Each helped us at our prayers.

The morning wind began to moan,
But still the night went on:
Through its giant loom the web of gloom
Crept till each thread was spun:
And, as we prayed, we grew afraid
Of the Justice of the Sun.

The moaning wind went wandering round
The weeping prison-wall:
Till like a wheel of turning-steel
We felt the minutes crawl:
O moaning wind! what had we done
To have such a seneschal?

At last I saw the shadowed bars
Like a lattice wrought in lead,
Move right across the whitewashed wall
That faced my three-plank bed,
And I knew that somewhere in the world
God's dreadful dawn was red.

At six o'clock we cleaned our cells,
At seven all was still,
But the sough and swing of a mighty wing
The prison seemed to fill,
For the Lord of Death with icy breath
Had entered in to kill.

He did not pass in purple pomp,
Nor ride a moon-white steed.
Three yards of cord and a sliding board
Are all the gallows' need:
So with rope of shame the Herald came
To do the secret deed.

We were as men who through a fen
Of filthy darkness grope:
We did not dare to breathe a prayer,
Or give our anguish scope:
Something was dead in each of us,
And what was dead was Hope.

For Man's grim Justice goes its way,
And will not swerve aside:
It slays the weak, it slays the strong,
It has a deadly stride:
With iron heel it slays the strong,
The monstrous parricide!

We waited for the stroke of eight:
Each tongue was thick with thirst:
For the stroke of eight is the stroke of Fate
That makes a man accursed,
And Fate will use a running noose
For the best man and the worst.

We had no other thing to do,
Save to wait for the sign to come:
So, like things of stone in a valley lone,
Quiet we sat and dumb:
But each man's heart beat thick and quick
Like a madman on a drum!

With sudden shock the prison-clock
Smote on the shivering air,
And from all the gaol rose up a wail
Of impotent despair,
Like the sound that frightened marshes hear
From a leper in his lair.

And as one sees most fearful things
In the crystal of a dream,
We saw the greasy hempen rope
Hooked to the blackened beam,
And heard the prayer the hangman's snare
Strangled into a scream.

And all the woe that moved him so
That he gave that bitter cry,
And the wild regrets, and the bloody sweats,
None knew so well as I:
For he who live more lives than one
More deaths than one must die.


There is no chapel on the day
On which they hang a man:
The Chaplain's heart is far too sick,
Or his face is far to wan,
Or there is that written in his eyes
Which none should look upon.

So they kept us close till nigh on noon,
And then they rang the bell,
And the Warders with their jingling keys
Opened each listening cell,
And down the iron stair we tramped,
Each from his separate Hell.

Out into God's sweet air we went,
But not in wonted way,
For this man's face was white with fear,
And that man's face was grey,
And I never saw sad men who looked
So wistfully at the day.

I never saw sad men who looked
With such a wistful eye
Upon that little tent of blue
We prisoners called the sky,
And at every careless cloud that passed
In happy freedom by.

But their were those amongst us all
Who walked with downcast head,
And knew that, had each go his due,
They should have died instead:
He had but killed a thing that lived
Whilst they had killed the dead.

For he who sins a second time
Wakes a dead soul to pain,
And draws it from its spotted shroud,
And makes it bleed again,
And makes it bleed great gouts of blood
And makes it bleed in vain!

Like ape or clown, in monstrous garb
With crooked arrows starred,
Silently we went round and round
The slippery asphalte yard;
Silently we went round and round,
And no man spoke a word.

Silently we went round and round,
And through each hollow mind
The memory of dreadful things
Rushed like a dreadful wind,
An Horror stalked before each man,
And terror crept behind.

The Warders strutted up and down,
And kept their herd of brutes,
Their uniforms were spick and span,
And they wore their Sunday suits,
But we knew the work they had been at
By the quicklime on their boots.

For where a grave had opened wide,
There was no grave at all:
Only a stretch of mud and sand
By the hideous prison-wall,
And a little heap of burning lime,
That the man should have his pall.

For he has a pall, this wretched man,
Such as few men can claim:
Deep down below a prison-yard,
Naked for greater shame,
He lies, with fetters on each foot,
Wrapt in a sheet of flame!

And all the while the burning lime
Eats flesh and bone away,
It eats the brittle bone by night,
And the soft flesh by the day,
It eats the flesh and bones by turns,
But it eats the heart alway.

For three long years they will not sow
Or root or seedling there:
For three long years the unblessed spot
Will sterile be and bare,
And look upon the wondering sky
With unreproachful stare.

They think a murderer's heart would taint
Each simple seed they sow.
It is not true! God's kindly earth
Is kindlier than men know,
And the red rose would but blow more red,
The white rose whiter blow.

Out of his mouth a red, red rose!
Out of his heart a white!
For who can say by what strange way,
Christ brings his will to light,
Since the barren staff the pilgrim bore
Bloomed in the great Pope's sight?

But neither milk-white rose nor red
May bloom in prison air;
The shard, the pebble, and the flint,
Are what they give us there:
For flowers have been known to heal
A common man's despair.

So never will wine-red rose or white,
Petal by petal, fall
On that stretch of mud and sand that lies
By the hideous prison-wall,
To tell the men who tramp the yard
That God's Son died for all.

Yet though the hideous prison-wall
Still hems him round and round,
And a spirit man not walk by night
That is with fetters bound,
And a spirit may not weep that lies
In such unholy ground,

He is at peace--this wretched man--
At peace, or will be soon:
There is no thing to make him mad,
Nor does Terror walk at noon,
For the lampless Earth in which he lies
Has neither Sun nor Moon.

They hanged him as a beast is hanged:
They did not even toll
A requiem that might have brought
Rest to his startled soul,
But hurriedly they took him out,
And hid him in a hole.

They stripped him of his canvas clothes,
And gave him to the flies;
They mocked the swollen purple throat
And the stark and staring eyes:
And with laughter loud they heaped the shroud
In which their convict lies.

The Chaplain would not kneel to pray
By his dishonored grave:
Nor mark it with that blessed Cross
That Christ for sinners gave,
Because the man was one of those
Whom Christ came down to save.

Yet all is well; he has but passed
To Life's appointed bourne:
And alien tears will fill for him
Pity's long-broken urn,
For his mourner will be outcast men,
And outcasts always mourn.


I know not whether Laws be right,
Or whether Laws be wrong;
All that we know who lie in goal
Is that the wall is strong;
And that each day is like a year,
A year whose days are long.

But this I know, that every Law
That men have made for Man,
Since first Man took his brother's life,
And the sad world began,
But straws the wheat and saves the chaff
With a most evil fan.

This too I know--and wise it were
If each could know the same--
That every prison that men build
Is built with bricks of shame,
And bound with bars lest Christ should see
How men their brothers maim.

With bars they blur the gracious moon,
And blind the goodly sun:
And they do well to hide their Hell,
For in it things are done
That Son of God nor son of Man
Ever should look upon!

The vilest deeds like poison weeds
Bloom well in prison-air:
It is only what is good in Man
That wastes and withers there:
Pale Anguish keeps the heavy gate,
And the Warder is Despair

For they starve the little frightened child
Till it weeps both night and day:
And they scourge the weak, and flog the fool,
And gibe the old and grey,
And some grow mad, and all grow bad,
And none a word may say.

Each narrow cell in which we dwell
Is foul and dark latrine,
And the fetid breath of living Death
Chokes up each grated screen,
And all, but Lust, is turned to dust
In Humanity's machine.

The brackish water that we drink
Creeps with a loathsome slime,
And the bitter bread they weigh in scales
Is full of chalk and lime,
And Sleep will not lie down, but walks
Wild-eyed and cries to Time.

But though lean Hunger and green Thirst
Like asp with adder fight,
We have little care of prison fare,
For what chills and kills outright
Is that every stone one lifts by day
Becomes one's heart by night.

With midnight always in one's heart,
And twilight in one's cell,
We turn the crank, or tear the rope,
Each in his separate Hell,
And the silence is more awful far
Than the sound of a brazen bell.

And never a human voice comes near
To speak a gentle word:
And the eye that watches through the door
Is pitiless and hard:
And by all forgot, we rot and rot,
With soul and body marred.

And thus we rust Life's iron chain
Degraded and alone:
And some men curse, and some men weep,
And some men make no moan:
But God's eternal Laws are kind
And break the heart of stone.

And every human heart that breaks,
In prison-cell or yard,
Is as that broken box that gave
Its treasure to the Lord,
And filled the unclean leper's house
With the scent of costliest nard.

Ah! happy day they whose hearts can break
And peace of pardon win!
How else may man make straight his plan
And cleanse his soul from Sin?
How else but through a broken heart
May Lord Christ enter in?

And he of the swollen purple throat.
And the stark and staring eyes,
Waits for the holy hands that took
The Thief to Paradise;
And a broken and a contrite heart
The Lord will not despise.

The man in red who reads the Law
Gave him three weeks of life,
Three little weeks in which to heal
His soul of his soul's strife,
And cleanse from every blot of blood
The hand that held the knife.

And with tears of blood he cleansed the hand,
The hand that held the steel:
For only blood can wipe out blood,
And only tears can heal:
And the crimson stain that was of Cain
Became Christ's snow-white seal.


In Reading gaol by Reading town
There is a pit of shame,
And in it lies a wretched man
Eaten by teeth of flame,
In burning winding-sheet he lies,
And his grave has got no name.

And there, till Christ call forth the dead,
In silence let him lie:
No need to waste the foolish tear,
Or heave the windy sigh:
The man had killed the thing he loved,
And so he had to die.

And all men kill the thing they love,
By all let this be heard,
Some do it with a bitter look,
Some with a flattering word,
The coward does it with a kiss,
The brave man with a sword!

A readingi fegyház balladája (Kosztolányi Dezső) (Hungarian)


Skárlátszínű fegyverkabát
Nincs rajta, mint előbb,
Mert vér és bor csorgott kezén,
Úgy is fogták el őt,
Az ágyában gyilkolta meg,
Kit szeretett, a nőt.

Fegyencek közt járt, szürke-rossz
Darócruhát kapott;
Fejébe kis sportsipka volt
S ment fürgén, vígan ott;
De nem láttam embert, ki igy
Bámulta a napot.

Nem láttam még embert, ki így
Nézett ama darab
Kék sátorrongyra, melyet itt
Égboltnak hív a rab
S minden felhőre, mely ezüst
Vitorlával halad.

Más szenvedőkkel jártam én
Az udvar más körit;
Töprengtem ép, miért lehet,
Mit tett e bűnös itt
S mögöttem így szólt valaki?
"Ezt itt ni felkötik."

Jézus! Forgott az udvar is,
Azt hittem, elesem,
Mint izzó érc-sisak az ég
Kigyulladt sebesen;
S nem fájt, mi eddig fájt belül,
A lelkem sebe sem.

Csak most tudtam, mért sietett
Oly lázzal ez az egy,
Mért nézte a máglyás napot,
Mért volt arcán a jegy;
Megölte azt, kit szeretett
S most majd utána megy.
De mind megöljük kedvesünk,
Bárhogy csűrd és csavard,
Egyik villámló szemmel öl,
Más lágyan nyújtva kart,
A gyáva fegyvere a csók,
A bátoré a kard!

Sok akkor öl, hogy ifjú még,
Sok őszen, vénen és
A Mámor is fojt, az Arany,
Mind kéjes cselvetés:
De ki irgalmas, késsel öl,
Mert leggyorsabb a kés.

Ez hosszan, az kurtán szeret,
Ad-vesz s az életé;
Ez sír, hogy megteszi, amaz
Nem is tekint felé:
Mert mind megöljük kedvesünk
S nem mind halunk belé.

És az ilyen szégyenhalált
Nem is hal, nem bizony
Zsebkendő nincs szemén, hurok
Nem fojtja kábítón,
Nem rántja lábát a pribék
Előre a bitón.
S ez néma őrei között
Lassan nem senyved el;
Nem őrzik folyton őt, ha sír
S Istenhez esdekel;
Nem őrzik, hogy rab-életét
Csalfán ne csenje el.

Rémes reggelre nem riad,
Hogy jönnek érte már,
A Pap fehérbe didereg,
A Bíró zordan áll
Éjszín palást az Igazgatón
S az arcán sárga Halál.

Nem ölt kapkodva rabruhát,
Míg lelkét marja a láng,
Nem nézi durva Doktor őt,
Amint idegje ráng,
Zsebórájával, mely zuhog,
Pörölycsapás gyanánt.

Nem pörzsöli föl karcoló
Torkát a szomjuság.
Ha kesztyűsen jön a bakó
A néma kapun át
S hármas szíjjal megszünteti
Szomját meg a tusát.

Nem hallja a Halotti Imát
Főhajtva, mereven,
Míg borzalommal ocsudik,
Hogy hisz még eleven,
Koporsóját se látja künn
A vad vesztőhelyen.

Nem nézi az üvegtetőt,
Mint annyi-annyi más:
Nem mond imát, hogy gyors legyen
A végső-bús csapás;
Nem érzi, hogy csókolja meg
Az arcát Kajafás.


Hat hétig sétált ő velünk,
Darócruhát kapott:
Fejébe kis sportsipka volt
S ment fürgén, vígan ott,
De nem láttam embert, ki így
Bámulta a napot.

Nem láttam még embert, ki így
Nézett ama darab
Kék sátorrongyra, melyet itt
Égboltnak hív a rab
S minden felhőre, mely fodor
Fehér gyolccsal halad.

Nem is tördelte a kezét,
Mint bárgyú vakmerő,
Ki a Halálból is Reményt
Csiholna még elő:
Csak egyre nézte a napot
S a reggelt itta ő.

Nem is tördelte a kezét,
Nem volt ijedt, se zord,
Csak itta a levegőt, miben
Jó medicina forrt;
Nyilt szájjal itta napot,
Úgy itta, mint a bort!

Más szenvedőkkel jártam én
Az udvar más körit,
El is feledtük, mért vagyunk
Mi sok-sok bűnös itt,
Csak őreá meredt szemünk,
Mivelhogy felkötik.

És furcsa volt most nézni, hogy
Ment fürgén, vígan ott,
És furcsa volt figyelni, hogy
Bámulta a napot,
És furcsa volt gondolni, hogy
Milyen sorsot kapott.
Mert szép a szil, a tölgy, ha nyíl
Tavasszal csábítók:
De szörnyű fák, miket a viperák
Rágnak ki, a bitók,
Gyümölcsük mindig megterem,
Ha rajtuk hulla lóg!

Fönn-fönn van a polc, érette loholsz,
Magas cél integet,
De ösztökél-e, mondd, a kötél
Hóhérzsámoly felett,
S egy hurkon át bámulni a tág,
Elsápadó eget?

És nagyszerű táncolni is
A lánnyal, aki hű,
Ha nóta hív és szól a síp
És rí a hegedű:
De mint tetem bokázni fenn,
Az már nem nagyszerű!

Hideglelősen lestük őt,
Ki köztünk bandukolt,
Mindig tűnődtünk, hátha mi
Folytatjuk ezt a sort,
Mert, jaj, ki tudja, mit hoz a vég,
Milyen vörös Pokolt.

Majd a halott nem járt tovább
A többi rab között
A Siralomház nyelte el,
mely gyászba öltözött
S én tudtam, nem látom soha
Többé a földön őt.

Egymás mellett mentünk mi el,
Viharba két hajó:
De jelt nem adtunk, nem riadt
Szájunkon soha szó;
Nem szent éj volt ez, csúnya nap,
Beszédre nem való.

Voltunk mi a börtönbe két
Az isten minket elhagyott
S kilökött a világ:
A Bűn konok vaspántja fogott
Minket, két páriát.


A Siralomház udvarán
Nyirkos, kemény a kő,
Az ég azon, akár az ón,
Itt jár sétára ő,
S hogy meg ne ölje önmagát
Két őr nyomába jő.

Egyébként őrei között
Bánatba senyved el;
Õrzik-lesik mindig, ha sír
S Istenhez esdekel;
Õrzik őt, hogy rab-életét
Csalfán ne csenje el.

y Rendet tart az Igazgató,
Fegyelmet, rémeset:
A Doktorunk szerint a Halál
Egy faktum, egy eset:
A Pap szent könyvet vitt neki
S hozzá be-belesett.

Naponta kétszer szítt pipát
És egy pint sört ivott:
A lelke elszánt és a félsz
Minden cselén kifog;
Azt mondogatta, hogy örül,
hamar meghalni jobb.

Hogy mért beszélt ő így, az őr
Sosem kérdezte azt:
Mert aki foglár, porkoláb,
Ne hallja a panaszt,
Az ajkain legyen lakat,
Arcát takarja maszk.

Máskép ellágyul és talán
Reményt, vigaszt ígér:
A Gyilkosok Vackán pedig
Az Irgalom mit ér?
Mivégre szólsz, le mért hajolsz
Egy ily testvérszivér?
Mentünk sután, egymás után
Cepelve az igát!
Sorsunk betelt: csak menetelt
Az ördögi brigád:
Megannyi hős, ólomcipős,
Kopasz farsangi báb.

Téptünk kátrányos kötelet,
Vérző körmünk hasadt:
A másik állt, ajtót sikált,
Dörzsölt fényes vasat:
Sok rongyos ott padlót mosott
S csörgött a csajka-csat.

Varrtunk zsákot, törtünk követ,
Fúrtunk, zörgött a cink:
Izzadva vad malom alatt
Bőgtük zsoltáraink:
S szívünkbe csak a Rettegést
Hordoztuk csöndbe mink.

Napunk sivár, mint a hinár
Lep lomha ársíkot;
Hogy vár komor tébolyda-sor,
Az is elfásított,
De egyszer munkából jövet
Ránk egy sír ásított.

Élőre várt a sárga száj,
A szomjazó rög itt;
A föld halált, vért kiabált,
Föl az aszfalt-övig
S tudtuk, alig vár hajnalig,
Egy társunk felkötik.

Mentünk be és Kétségbeesés
Hullt ránk, a Bűn, a Bú:
Jött a homályban a bakó,
Kezébe kis batyú,
Minden rab fél és számozott,
Sötét sírjába bú.
Ez éjszakán a folyosón
Rém szállt, fölebb-alább,
Mély és magas nesz kelt a vas-
Várban suhant a láb,
Sok halovány arc tétován
Bámulta ablakát.

Õ úgy feküdt és álmodott,
Mint réten szunnyadó,
Az őrök nézték, mint aludt
Ez a börtön-lakó
S nem értették, hisz holnap őt
Kivégzi a bakó.

De nem aluszik, könnyekben uszik,
Virraszt ma itt a gaz,
Sír a csaló, alávaló,
Bár nem sírt soha az,
Agyába más gyötrelme ás
És nincs neki vigasz.

Jaj! megsiratni iszonyú
Más bűnös életét!
Megvagdos a Bűn pallosa,
Vadul hasít beléd,
Nem mocskol a vér, de könnyed azér
Mint forró ólom ég.

Bélelt mamuszba jő az őr,
Zárt ajtónkhoz csoszog.
Mit lát belül - a vére hül -
A sok-sok átkozott
Az égre felnéz, térdepel,
Mind-mind imádkozott.

Imádkoztunk érette mind,
Ki meghal oly hamar!
Az éj halálos bakacsin,
Titáni ravatal:
S mint spongyán a keserű bor,
Bűnbánatunk fanyar.
Vörös kakas szól, szürke szól,
De az éj mégse múl:
Csak körbe mén a görbe Rém,
Vackunkra rálapul:
Kísértetek kísértenek,
Viháncolnak vadul.

Eltűnnek ők, feltűnnek ők,
Mint ködbe karaván:
Fönn bolyganak a hold alatt
Gavotte lágy dallamán,
Mind lengve fut, de bája rút,
Úgy járja valahány.

Bandzsítva néz, majd kézbe-kéz
Libeg a romokon:
És sorba lép, boszorka-nép,
Tapossa kopogón,
Rak figurát, cifrát-furát,
Mint szél a homokon!

Mint fababa úgy halad a
Tipegő, sunyi had:
Csöng a fülünk, megrémülünk
Csúf álarcuk miatt
És zeng a dal és reng a dal
A holt is felriad.

"Ujjé, mi tág, nagy a világ,
De a rab béklyóba hever!
Kockázni jó uri passzió,
No játssz, szerencse fel,
De aki a Bünt kergette künt,
Itt rothad és sose nyer."

Nem babonás lidércnyomás
Dévaj tréfája ring:
Mert van, mi nincs, ha a bilincs
Csikarja lábaink
S mind ami rossz, él és kinoz,
Krisztus sebére, mind!

Cikáz-cicáz a síri váz,
Illegnek némelyek;
Az, mint szokott a rossz kokott,
Sunnyogva tévelyeg:
Mosolya lágy s a sanda vágy
Imánkba émelyeg.

A reggeli szél jajgatott
S nem tűnt az éjszaka:
Nem szőtte még meg szőttesét
Gigászi guzsalya:
De jobb az éj, a Nap a kevély
Igaztevés maga.

Síró börtönfalak között
Sírt a szél s a fegyenc:
Kerékagyon zökkent nagyon
Lomhán tovább a perc:
Mért sírsz te szél! mi a bűnünk,
Hogy egyre keseregsz?

Majd a meszelt falon a rács
Árnyrajza áthaladt,
priccsemmel szembe reszketett,
Mint ónrúd sápatag
S tudtam, kívül vérben fogant
A szörnyű virradat.

Hatkor söpörtünk, hétre már
Cellánkra csönd borul.
De zúg a lég, nagy szárny szelét
Érezzük zordonul,
Mert ölni jő a rémítő
Halál, a zordon Úr.

Nem jő bibor palástba se,
Holdszín lovon se lép
Léc és kötél sokkal fölér,
Akasztani elég:
Orvul jövő, csúf Hírnök ő,
Alattomos cseléd.

Félünk, mint vándor éjszaka
Az ingovány felén:
Nincs már ima, szájunk sima
És görcsösen-kemény:
Meghalt mibennünk valami,
Most halt meg a Remény.

Mert az Igazság megy tovább,
Nem hátrál semmikor:
Gyöngét megöl, erőst is öl,
Kegyetlen és bitor:
Apagyilkos ő, erőst is öl,
Vas-sarkkal rátipor.

Vártuk, hogy verje a nyolcat el
S tűz hullt nyelvünkre most:
Mert hogyha ver, a Sors felel,
Szörnyű igazat oszt,
Dehát a Sors vad hurka gyors,
Elcsíp jót és gonoszt.

Lestük, mikor adják a jelt,
Megállt a bús robot:
Mint kőhalom völgyoldalon
Mindenünk gubbaszkodott:
De bordánkat úgy verte szívünk,
Mint őrült a dobot!

Az óra kong s e szóra zsong
A légben a zsivaj,
És fölhörög a börtönök
Mélyén egy síri jaj,
Minthogyha rémes rejtekén
A bélpoklos rivall.

És mint ki szörnyű dolgokat
Álom tükrébe át:
Láttunk faggyús kenderkötélt,
Hurkos, fekete fát
S hallottuk a hörgő, csúnya,
Elnyekkenő imát.

És hogy mi volt, mi ily sikolt
Szájára kényszerít,
S izzadt fején a kínt, csak én
Éreztem szívemig:
Mert aki sok-sok életet él,
Sok-sok halált hal itt.


Nincs aznap istentisztelet,
Hogy a hóhér akaszt:
Sápadt a Pap, a lelke fáj,
Õ is könnyet fakaszt,
Szemébe van beírva az,
Ami szivet szakaszt.

Délig ki sem eresztenek,
Majd a harang dörög,
Nyitják az őrök ajtaink,
A kulcs-csomó csörög,
Külön Poklából jő a rab,
A vaslépcső zörög.

Isten szabad ege alatt
Mind máskép baktatott,
Az egyik arca falfehér,
Azé meg szürke ott,
De nem láttam népet, mely így
Bámulta a napot.

Nem láttam bús népet, mely így
Nézett ama darab
Kék sátorrongyra, melyet itt
Égboltnak hív a rab
S miden futó felhőre, mely
Boldog, vidám, szabad.

De sok lesunyta a fejét
Keresve, hol a föld,
Mert tudta, néki is kijár,
Mi most ezen betölt:
Hisz élőt ölt, ki meglakolt,
De ő halottat ölt.

Mert aki újra vétkezik,
Holt lelkét rázza föl
A régi-régi szemfedő
Mocskos redőiből
És vért fakaszt belőle, vért
S megint hiába öl!
Nyilas ruhánkba viccesen,
Mint a bohóc s majom
Kocogtunk körbe szótlanul
Az aszfaltudvaron:
Kocogtunk körbe szótlanul,
Fásulva hallgatón.

Kocogtunk körbe szótlanul,
Kábult fejünk lohadt,
Emlékezés fütyült belé
Iszonyú dolgokat,
Előttünk járt a borzalom,
Hátul az iszonyat.
Tereltek hetyke Õreink,
Mint csordát sebtiben,
Díszes mundért viseltek ők,
Kiöltöztek igen,
De hogy hol jártak, tudtuk azt,
Mész volt cipőiken.

Mert már a sír nem volt sehol,
Eltűnt már az egész:
Csak a börtön undok falán
Sár s egy maroknyi mész
A homokon, mint szemfedő
Annak, ki ott enyész.

Mert szörnyű takarót kapott
Az árva szenvedő:
A börtönudvarban hever,
Mezítlen, szennyben ő,
Két lábán két nehéz bilincs
És rajt lángszemfedő!

S csontját, húsát eszi a mész,
Az oltott mész kapar,
Éjjel-nappal eszi-eszi,
Megrágja csakhamar,
Mindent beszí s eszi-eszi
Főkép szívébe mar.
Három évig nem vetnek itt,
Nem nyit virágkehely:
Három évig elátkozott,
Meddő, kopár e hely,
Tompán mered a vádoló
És kérdő égre fel.

A gyilkos szíve a magot,
Mondják, befertezi.
Nem! Isten földje nyájasabb
És mindegy őneki,
Itt rózsa nyílna s pirosabb,
Fehérebb nőne ki.

Szájából nyílna a piros!
Szívéből a fehér!
Krisztus velünk, ha figyelünk,
Csodás jellel beszél,
Tannhäuser botja nem kihajt,
Hogy a Pápához ér?

De nincs itt rózsa, tejfehér
És nincsen itt piros,
Csupán cserép, kemény kavics,
Szennytől befent zsíros:
Mert tudják, a virág vigasz
És az nekünk tilos.

Tilos a bor-piros, fehér
Sziromnak hullnia
A fal mögé, a sárra, hol
Pihen egy pária,
Hirdetve, hogy mindnyájunkért
Meghalt Isten Fia.
De bár a csúf fegyház fala
Folyton szorítja majd
S nem járhat vissza szelleme,
Hisz a bilincse rajt
Csak sír, mert érzi lelke is
Az áldatlan talajt.

Békébe lesz a nyomorult,
Ki annyit kóborolt:
Nem űzi téboly, délbe sem
Rémítgeti Kobold,
A lámpátlan Föld fekete,
Nincs ott se Nap, se Hold.

Úgy húzták föl, mint egy dögöt:
És nem volt semmise,
Lélekharang se, háborult
Lelkéért gyászmise,
gyorsan leszedték s hirtelen
Belökték gödribe.

Csupaszra vetkőztették őt,
Légy-rajtól lett setét:
Röhögték felpöffedt nyakát,
Dülledt, meredt szemét:
Viccelve míg leplül a híg
Mész fröccsent rajta szét.

Sírjánál nem térdelt a Pap,
Ki az Istenbe hisz,
Nem jelzi hamvát Szent Kereszt,
Bűnösnek enyhe dísz,
Krisztus pedig szerette őt,
Meghalt érette is.

De jól van így: már véget ért
Egy Élet valahol:
A Részvét tört könnyvödribe
Sok bús szem könnye foly,
Minden bitang érette sír
S ők tudnak sírni jól.


Én nem tudom, hogy jó-e, rossz
A Törvény idelenn;
Csak azt tudom, börtönfalak
Zárnak be ridegen;
S hogy minden nap egy hosszú év,
Hosszú és idegen.

És azt tudom, hogy iszonyú,
Mit az ember kiró,
Mióta vért ontott Káin,
A legelső bíró,
A pelyva rossz rostán marad
S kihull a mag, mi jó.

Azt is tudom - és vajha így
Tudná mindenki itt -
A börtönt csak gyalázaton,
Ráccsal építhetik,
Hogy Krisztus meg se lássa ott
Tiport testvéreit.

A rács itt méla holdsugárt,
Nyájas verőt rekeszt:
De jól teszik, Pokol ez itt,
Rácsot reá, reteszt,
Isten Fia, Ember Fia
Sohase lássa ezt!
A Bűn tenyész, mint gyom, penész
Börtön-kövek közül:
Minden, mi az Emberbe jó,
Hervad megüszkösül:
Strázsánk a halvány Kín s a Jaj
Rossz fekhelyünkhöz ül.

Éheztetnek kisgyermeket,
Ki sír és egyre fél:
Az együgyűt bot, seprű üt,
A gyönge, az agg a cél,
Sok bamba lesz, vagy senyvedez,
Elzüllik s nem beszél.

Sötét árnyékszék az odúnk,
Nincsen csömörletesb,
Halál maga büdös szaga,
Mikor leszáll az est,
Csupán a Kéj él, mint fekély,
Máskép halott a test.

Sós a vizünk, amit iszunk,
Émelygő, rút iszap,
Gipszes, fanyar, szűk a kenyér,
Amit a pék kiszab,
Tág szemmel jár az Álom itt
S az Órát nézi csak.
De bár zöld Szomj és vézna Éh
Kígyói körülünk,
Élnénk komisz kosztunkon is,
De jaj, a kő, mi künt
Nappal csak terhünk, robotunk,
Az éjjel: a szívünk.

Szívünkben éj van s vaksi fény
Cellánk mélyén, alant,
Poklunkba tépjük kötelünk,
Gép kattogása zajg,
És benn a csönd irtóztatóbb,
Mint künn a rézharang.

Jó szó nem is deríti föl
Soha a rabokat:
Mely ajtónkon benéz, a szem,
Zord, mint a kárhozat:
Felejtenek, elejtenek,
Testünk, lelkünk rohad.

Az Élet rozsdás láncait
Így nyőjük, örökig:
Ez sír, az meg káromkodik,
És ez közönyös itt:
De az isten Törvénye jó,
Minden szív megtörik.
És minden szív, mi megtörik,
Sírban, vagy börtönön,
Tört, illatos szelence lesz,
Jézusnak is öröm
Nárdus az léprás házban is,

Ó, kinek szíve megtörik,
Békét nyer érte túl!
Bűnös miként kap égi fényt,
Máskép hogy szabadul?
Hiszen csupán tört szívbe száll,
Tört szíven át az Úr.
S ő, a pöffedt, meredt szemű
Igaz hittel teli,
Rá vár, aki a Bal Latort
Az égbe emeli;
Az Úrnak édes tört szívünk
S a bánat könnyei.

E rabnak a véres Biró
Adott három hetet,
Bomlott szívét gyógyítani,
Mely bútól volt beteg,
Lemosni vérmocskolt kezét,
Mely karddal vétkezett.

És véres könnyel mosta kezét,
Vétkes kezét a jó:
Mert csak könny tud gyógyítani,
Vér vérrel mosható:
S bíbor nyomán most halovány
Kereszt van, mint a hó.


Readingbe már tűzingbe vár
Egy árva szenvedő,
A porba hullt a nyomorult
És rajt láng-szemfedő,
Izzó-tüzes pólyába vár
Bitangul, szennyben ő.

S míg Krisztus fel nem költi őt,
Csak fekszik csöndbe lent:
Ne sóhajts érte hát, ne onts
Könnyet se, esztelent:
Megölte azt, kit szeretett
És most utána ment.

De mind megöljük kedvesünk,
Bárhogy csűrd és csavard,
Egyik villámló szemmel öl,
Más lágyan nyújtva kart,
A gyáva fegyvere a csók,
A bátoré a kard!

Source of the quotationNyugat, 1926/10.