Kinsella, Thomas: Februári tükör (Mirror in February in Hungarian)

The day dawns, with scent of must and rain,
Of opened soil, dark trees, dry bedroom air.
Under the fading lamp, half dressed -- my brain
Idling on some compulsive fantasy --
I towel my shaven jaw and stop, and stare,
Riveted by a dark exhausted eye,
A dry downturning mouth.

It seems again that it is time to learn,
In this untiring, crumbling place of growth
To which, for the time being, I return.
Now plainly in the mirror of my soul
I read that I have looked my last on youth
And little more; for they are not made whole
That reach the age of Christ.

Below my window the wakening trees,
Hacked clean for better bearing, stand defaced
Suffering their brute necessities;
And how should the flesh not quail, that span for span
Is mutilated more? In slow distaste
I fold my towel with what grace I can,
Not young, and not renewable, but man.

Hajnal van, eső-, doh-, földszagok,
Sötét fasor, fanyar hálószoba.
Fakó a fény - agyam kószán forog
Rögeszmék közt - arcom megtörlöm épp,
S megtorpanok, e kép döbbent oda:
Szempár mered rám, elgyötört, sötét,
Fanyar, biggyedt a száj.

A lecke, úgy tűnik, feladva itt,
E roskadó és sarjadó helyen,
Hová most visszatérek egy kicsit,
Lelkem tükrében egyszer újra még
Fiatalságom láttam meg élesen,
S alig mást, hogy kiforrj, nem volt elég
Krisztuskort érni el.

Az ébredő, torz, csonka fák
Termőre metszve tűrik az ablak előtt,
A nyers szükség ahogy húsukba rág:
Hogy állni, araszról araszra, ha ott a kín?
Undor, behajtom a csúf törölközőt,
Amennyi futja, méltóságtelin,
Már meg nem újulón, de emberin.