Halottak napja táján, novemberben,
Mikor a levegő szaga mint hideg föld,
A vén Malakiás fölkel, széthúzza a földjeinkre
Hulló vékony függönyt: a fákat és a hajnalt.
Esőcseppekkel súlyos a kabátja,
Szakálla Poszeidon minden tengere
(Pásztorbotot tart vagy háromágú szigonyt?)
A gótikus ablaknak támaszkodva sír.
Gyászoló, tengeri kagyló az üres kerengő.
A torony két harangja
Halkan beszél az idegen öreghez,
A bástya eltűnődik hulló könnyein.
,,Ünnepemet látni érkeztem ide -- (barlangként szól a száj) --,
Nevem napjának szentje én vagyok.
A csöppeket kirázzam fürtjeimből? Kereszthajódban elidőzzek-e?
Vagy hagyjalak legendám csöndjében pihenni?''
Zúgtak hát a harangok, az antifonáriumot kinyitottuk.
Lapjaiból ökörszem és pacsirta röpült ki.
Gondolataink báránnyá lettek. Szívünk eláradt, mint a tenger.
,,Énekeljünk egy kőkorszaki himnuszt -- mondta egy szerzetes --,
Vagy bármi mást e gigászi nyelven!''
Elzengtük Nagy Gergely Cantus Firmusát neki.
Zúgtak az Írás óceánjai a csontos Írország felett.
Aztán a még utolsó virágok
(Az elenyészett kertek üveg alatt őrzött maradványai)
Szemüket Malakiás oltárára emelték,
Fa-szemekbe néztek, mielőtt elkezdődött volna a Mise.
Eső sóhaja simította a kőtemplom oldalát.
Egész nap ott hajóztak a vihar-hadiflották.
Délután ötkor a Napot kutató szemünk előtt a szótlan
Vendég sóhajtott, fölállt, lábáról lerázta a földet,
Szigonyával összeborzolta a fákat,
Pár esőcseppet hullatva az erdő felé indult.
Rézszínű lángok, tűznyelvek omlanak most,
Százával levelek hullnak hol elhalad,
Amíg az éj rettenthetetlen sötétjét
A hamis Pünkösdre leejti.
Év vége Melkisédje, aki e világra
Szülő nélkül jött, nyomtalan távozik,
Az eső erdeinkre rácsapódik
Akár egy falusi börtön ajtaja.