Monroe, Harriet: A belső csend (The Inner Silence in Hungarian)

Noises that strive to tear
Earth’s mantle soft of air
And break upon the stillness where it dwells:
The noise of battle and the noise of prayer,
The cooing noise of love that softly tell
Joy’s brevity, the brazen noise of laughter -
All these affront me not, nor echo after
Through the long memories.
They may not enter the deep chamber where
Forever silence is.

Silence more soft than spring hides in the ground
Beneath her budding flowers;
Silence more rich than ever was the sound
Of harps through long warm hours.
It’s like a hidden vastness, even as though
Great suns might there beat out their measures slow,
Nor break the hush mightier than they.
There do I dwell eternally,
There where no thought may follow me,
Nor stillest dreams whose pinions plume the way.

Zajok, mik tépve szét
A Föld lég-köntösét,
A csendre törnek ott, hol az honol,
A csatazaj, zsoltár és szentbeszéd,
Szerelmi búgás, mely suttogva szól
Futó örömről, harsány hahota -
Mindez nem sért, nem ekhózik tova
Emlékeim között.
Ily hang a mély terembe sose lép,
Ahol a csend örök.

Tavasznál lágyabb csend rejlik a földben,
Virág tövén alant,
Dúsabb csend, mint valaha délidőben
Felzengő hárfahang.
Mint rejtett végtelen, akárha benne
Száz órjás nap verne lassú ütemre,
Nem törik meg a roppant némaság.
Ott lakom én örökösen,
Hová nem követ eszme sem,
S utat pihés szárnyú álom se vág.