Winters, Yvor: A szentlélekhez (To The Holy Spirit in Hungarian)

from a Deserted Graveyard in the Salinas Valley

Immeasurable haze:
The desert valley spreads
Up golden river-beds
As if in other days.
Trees rise and thin away,
And past the trees, the hills,
Pure line and shade of dust,
Bear witness to our wills:
We see them, for we must;
Calm in deceit, they stay.

High noon returns the mind
Upon its local fact:
Dry grass and sand; we find
No vision to distract.
Low in the summer heat,
Naming old graves, are stones
Pushed here and there, the seat
Of nothing, and the bones
Beneath are similar:
Relics of lonely men,
Brutal and aimless, then,
As now, irregular.

These are thy fallen sons,
Thou whom I try to reach.
Thou whom the quick eye shuns,
Thou dost elude my speech.
But when I go from sense
And trace thee down in thought,
I meet thee, then, intense
And know thee as I ought.
But thou art mind alone,
And I, alas, am bound
Pure mind to flesh and bone
And flesh and bone to ground.

These had no thought: at most
Dark faith and blinding earth.
Where is the trammeled ghost?
Was there another birth?
Only one certainty
Beside thine unfleshed eye,
Beside the spectral tree,
Can I discern: these die.
All of this stir of age,
Though it elude my sense
Into what heritage
I know not, seems to fall
Quiet beyond recall,
Into irrelevance.

A Salinas-völgy egy elhagyott temetőjéből

Mérhetetlen homály.
A vad völgy felkúszik
A folyammedrekig.
Megszokott arcú táj.
Fák kélnek olvadón,
S túl a dombok sora,
Por-árny s a messzeség
Szándékunk tanúja.
Kényszerítő e kép,
E színlelt nyugalom.

Dél van, a figyelem
Most visszatér ide.
Homok száll, fű terem,
Nem köt le semmi se.
Lenn a nyári hőben
A régi sírkövek
Szerteszórva, dőlten,
S alattuk rejlenek
Céltalanul, kuszán
Magányos, egykori
Emberek hamvai,
Mint éltek hajdanán.

Ők a te fiaid,
Kit űznöm hasztalan,
Ki engem elvakítsz,
És kerülöd szavam.
De ha gondolatban
Megyek lépted után,
Úgy lelek rád jobban,
Úgy látlak igazán.
Lélek vagy egyedül,
Míg én testhez kötött,
S e test sem szabadul,
Fogva tartja a rög.

Bennük csak vak hit élt,
S föld nyűge - nem az ész.
A szellem merre tért?
Volt még egy születés?
Bizonyság egyedül
A kísérteties
Fán s szemeden kívül
Hogy meghalnak ezek.
És bár ez az egész
Forgó történelem,
Oly örökségbe vész,
Amit nem ismerek,
Sorsa csak egy lehet:
A jelentéktelen.