Egan, Desmond: Tenger-éhség (Needing the Sea in Hungarian)

in September maybe most that time
when the earth begins to take over again
something in me gets bogged down and
cries out for the grace of water

there's no need friend to remind me
about the countless whose lives are far from such luxury
about starvation and misery the latest holocaust
of those who never got a dog's chance oh
as I write I can hear the scream of
someone being carefully tortured while others
with their only life blindfolded face into
the high cement wall of one military or another
even the thought like that of Chechnya becomes
a kind of dying what that hitcher from the North felt
as he watched the blaze of his cottage

we all know about the houses of hopes blown up blown out
we all bump into the local alcos the druggie
youngsters their adult faces mugged by less than poverty
just off the O'Connell Street of our new towns

is the world which so many miss
realised for them you'd wonder through others
do we carry it for this mongol child that
bucketful of abortions in the sluice room?

I need the sea
my being as if on strike soundlessly cries out
to come on it high above the road I
want to stand on that rock which tells no lies and
feel the grassgreen otherness making the mind reel
see the wide slow gathering of a watershadow rising rising up into
the wash the rush the clatter spreading down a beach
hear the strangely comforting clicking of pebbles

I need
to be consoled by the rush of my own smallness
to swim my soul awhile in the pure space let it go adrift
where one wave can hide the shore

at times I need this deep

forgive me

talán szeptemberben legerősebb: akkor
amikor a föld újra átveszi a hatalmat
bennem valami mélyen megreked
s a vizekhez kiáltok kegyelmezzenek

nem kell barátom emlékeztetni azokra
a milliókra kiknek élete távol áll ily kegytől
az éhezésre és mocsokra az utolsó holocaustra 
azokra kiknek nem adatott meg soha óh -
amint írok szinte hallom valaki
üvöltését kit éppen kínoznak míg mások
bekötött szemmel állnak valamelyik
cementfalnál térdelve egy katonai alakulatnál 
Csecsenföld gondolata már maga is halál
olyan amit az északi vándor érzett
amikor égő kunyhójának füstjére nézett

mindnyájan ismerjük felrobbantott és darabjaira
eső házait a reménynek mindnyájan
belebotlottunk már alkoholista kábítós fiatalok
szegénység torzította felnőtt arcába
a főút menti sikátorokban új városainkban

ez a világ mit oly sokan nem ismernek
rajtuk te is másokkal csodálkozol
kihordjuk-e ezért a torz gyerekért
a vedernyi vetélést a hulladékgyűjtőbe?

Éhezem a tengert
lényem mintha óraütésre hangtalan felkiált
hogy rábukkanjak magasan az út felett
azon a sziklán akarok állni, amely sosem hazudik és
érezni akarom a fűzöld másságát melytől megszédülök
látni egy vízválasztó lassú kavargását
emelkedni emelkedni míg
a víz gördül rohan elmossa a partokat
hallani a kavicsok furcsán nyugtató zizzenését

Éhezem
önnön kicsinységem miatt a zsibongó vigaszt
hogy elússzon lelkem a tiszta űrben sodródjék
ahol a hullámok elrejtik a partot

időnként vásik a mélyre a fogam

bocsásd meg nekem