White, Henry Kirke: Egy gyertyaszálhoz (Sonnet To A Taper in Hungarian)

'Tis midnight. On the globe dead slumber sits,
And all is silence—in the hour of sleep;
Save when the hollow gust, that swells by fits,
In the dark wood roars fearfully and deep.
 
I wake alone to listen and to weep,
To watch my taper, thy pale beacon burn;
And, as still Memory does her vigils keep,
To think of days that never can return.
 
By thy pale ray I raise my languid head,
My eye surveys the solitary gloom;
And the sad meaning tear, unmix'd with dread,
 
Tells thou dost light me to the silent tomb.
Like thee I wane;—like thine my life's last ray
Will fade in loneliness, unwept, away.

Éjfél van. Szendereg, mint egy halott, a föld.
Már minden néma lőn. Egy árva hang se kél;
Csak néha, hirtelen, meg-megdagad a szél
S a sötét fák között rémítőn felsüvölt.
 
Itt hallgatom, magam. Virrasztok és sírok,
És nézem, mint apadsz, te halvány gyertyaszál;
S a múltra gondolok, mely vissza sohse száll –
Mert emlékezni, ah! még mostan is birok.
 
Fölemelem fejem sápadt világod mellett,
És nézem a homályt, amely köröttem terjed...
Baljóslatú a könny, mely arcaimra hull!
 
Azt mondja: te kisérsz a sírba nemsokára.
Fogyok, miként te fogysz; s mint fényed végsugára,
Alszom ki: egyedül s meggyászolatlanul!