Borges, Jorge Luis: Góngora (Góngora in Hungarian)
Góngora (Spanish)Marte, la guerra. Febo, el sol. Neptuno, el mar que ya no pueden ver mis ojos porque lo borra el dios. Tales despojos han desterrado a Dios, que es Tres y es Uno, de mi despierto corazón. El hado me impone esta curiosa idolatría. Cercado estoy por la mitología. Nada puedo. Virgilio me ha hechizado. Virgilio y el latín. Hice que cada estrofa fuera un arduo laberinto de entretejidas voces, un recinto vedado al vulgo, que es apenas, nada. Veo en el tiempo que huye una saeta rígida y un cristal en la corriente y perlas en la lágrima doliente. Tal es mi extraño oficio de poeta. ¿Qué me importan las befas o el renombre? Troqué en oro el cabello, que está vivo. ¿Quién me dirá si en el secreto archivo de Dios están las letras de mi nombre?
Quiero volver a las comunes cosas: el agua, el pan, un cántaro, unas rosas...
|
Góngora (Hungarian)Mars és Phoebus, Neptunus, vizi-isten, nem látlak már titeket! Eltörölte a három-személy: egy-Isten örökre a nap s a tenger arcát. Kivetettem éber szívemből őt, s bálványt imádok. Mítoszok ostromgyűrűjébe esve sorsommal szembeszállnom, hogy lehetne? Vergilius s latinja leigázott. A strófáim? – megannyi labirintus, hol titkos hanggal hangok keverednek, s mit megvetek, az alacsony tömegnek tiltott e hely, nyomába bárki nem jut. Fut az idő, mert nyíl röpül utána, látom, hogy kristályt ringat a folyóvíz, keserves könnyünk gyöngysorként elomlik. Így látnom költő-szakmám megkivánja. Mit bánom én, hogy gáncs övez-e, dícsfény? Életre kelt az aranyfürt kezemben. Nevem betűit tán fölírta Isten, s megörzi titkos levéltára mélyén.
A köznapokba vágyom vissza mégis: korty bor, kenyér, víz, szál rózsa elég is...
|