Borges, Jorge Luis: "Ritter, Tod und Teufel" két változata (Dos versiones de "Ritter, Tod und Teufel" in Hungarian)

I
Bajo el yelmo quimérico el severo
perfil es cruel como la cruel espada
que aguarda. Por la selva despojada
cabalga imperturbable el caballero.

Torpe y furtiva, la caterva obscena
lo ha cercado: el Demonio de serviles
ojos, los laberínticos reptiles
y el blanco anciano del reloj de arena.

Caballero de hierro, quien te mira
sabe que en ti no mora la mentira
ni el pálido temor. Tu dura suerte

es mandar y ultrajar. Eres valiente
y no serás indigno ciertamente,
alemán, del Demonio y de la Muerte.

II
Los caminos son dos. El de aquel hombre
de hierro y de soberbia, y que cabalga,
firme en su fe, por la dudosa selva
del mundo, entre las befas y la danza
inmóvil del Demonio y de la Muerte,
y el otro, el breve, el mío. ¿En qué borrada
noche o mañana antigua descubrieron
mis ojos la fantástica epopeya,
el perdurable sueño de Durero,
el héroe y la caterva de sus sombras
que me buscan, me acechan y me encuentran?
A mí, no al paladín, exhorta el blanco
anciano coronado de sinuosas
serpientes. La clepsidra sucesiva
mide mi tiempo, no su eterno ahora.
Yo seré la ceniza y la tiniebla;
yo, que partí después, habré alcanzado
mi término mortal; tú, que no eres,
tú, caballero de la recta espada
y de la selva rígida, tu paso
proseguirás mientras los hombres duren.
Imperturbable, imaginario, eterno.

I 

Rideg acél képzelt sisak alatt: 
Kegyetlen, ahogyan a kard kegyetlen 
Várakozás közben. Rendíthetetlen 
üget puszta erdőn át a lovag. 

Körötte titkos, alaktalan, obszcén 
tömeg, a szolgatekintetü Ördög, 
körkörös labirintusszerü hüllők 
és homokórával egy őszhajú vén. 

Látszik, Vaslovag, hogy nem ismered 
hírből sem a sápadt rettenetet 
s a hazugságot. A parancsolás, a 
szitkozódás a sorsod. És egész 
biztosan méltó leszel, te merész 
német, az Ördöghöz és a Halálra. 

II 

Két út van. Az egyik ezé a gőgös 
vasemberé, aki biztos hitében 
üget a világ kétes erdején át, 
gúnyolódás, az Ördög s a Halál 
statikus tánca közepette és a 
másik, a rövid, az enyém. Miféle 
letűnt éjszakán, régi reggelen 
fedezte fel szemem e hihetetlen 
epopeiát, örök álmát Dürernek, 
a hőst s szellenképeinek raját, 
kik keresnek, lesnek rám s megtalálnak? 
Nem a lovagot, engem int az ősz, 
tekergő kígyókkal felkoszorúzott 
öreg. Az óra is az én időm 
méri, nem az ő örök jelenét. 
A hamu és a homály én leszek, 
engem, később indulót ér utol 
halálos végzetem; te, aki nem vagy, 
egyenes kard és mozdulatlan erdő 
lovagja, te saját nyomaidat 
üldözöd, amíg világ a világ. 
Rendíthetetlenül, a képzeletben.