Machado, Antonio: Arckép (Retrato in Hungarian)

Mi infancia son recuerdos de un patio de Sevilla,

y un huerto claro donde madura el limonero;

mi juventud, veinte años en tierras de Castilla;

mi historia, algunos casos que recordar no quiero.

Ni un seductor Mañara, ni un Bradomín he sido

—ya conocéis mi torpe aliño indumentario—,

más recibí la flecha que me asignó Cupido,

y amé cuanto ellas puedan tener de hospitalario.

Hay en mis venas gotas de sangre jacobina,

pero mi verso brota de manantial sereno;

y, más que un hombre al uso que sabe su doctrina,

soy, en el buen sentido de la palabra, bueno.

Adoro la hermosura, y en la moderna estética

corté las viejas rosas del huerto de Ronsard;

mas no amo los afeites de la actual cosmética,

ni soy un ave de esas del nuevo gay-trinar.

Desdeño las romanzas de los tenores huecos

y el coro de los grillos que cantan a la luna.

A distinguir me paro las voces de los ecos,

y escucho solamente, entre las voces, una.

¿Soy clásico o romántico? No sé. Dejar quisiera

mi verso, como deja el capitán su espada:

famosa por la mano viril que la blandiera,

no por el docto oficio del forjador preciada.

Converso con el hombre que siempre va conmigo

—quien habla solo espera hablar a Dios un día—;

mi soliloquio es plática con ese buen amigo

que me enseñó el secreto de la filantropía.

Y al cabo, nada os debo; debéisme cuanto he escrito.

A mi trabajo acudo, con mi dinero pago

el traje que me cubre y la mansión que habito,

el pan que me alimenta y el lecho en donde yago.

Y cuando llegue el día del último vïaje,

y esté al partir la nave que nunca ha de tornar,

me encontraréis a bordo ligero de equipaje,

casi desnudo, como los hijos de la mar.

Gyermekkorom: Sevilla; egy régi udvar képe,

s egy napsütötte kerté, ahol a citrom érik.

Az ifjuságom: húsz év Kasztíliában mérve,

s emlékre érdemetlen a sorsom, hogyha kérdik.

Nem voltam Casanova, s nem voltam Don Juan sem,

- de hiszen jól ismertek: ruhám csüng-lóg, esetlen -

ám mit nékem szánt Ámor, a nyíl könnyen talált el,

s ki szeretett jó szívvel, jó szívvel azt szerettem.

Pár cseppnyi jakobinus vér is forr ereimben,

de szelíd-csobogása forrásból buzog versem,

s inkább, mint az, ki jót csak dogmának, elvnek hirdet,

jó is vagyok valóban, s a legjobb értelemben.

Imádom a szépet, s a modern esztétikában

Ronsard bűvös kertjének régmult rózsáit szedtem,

de ál-piperecikkek felé nem hajt a vágyam,

és divatos madárként eddig nem csicseregtem.

A fejhangú tenórok románcait lenézem,

s a tücskök karát is, hisz csak a holdnak dalolgat.

Fülelek, hátha hallok hangot a visszhang-mélyben,

s a sok hang közül arra az egyre hallgatok csak.

Klasszikus? Romantikus volnék? Mind egy a vége.

Ám versem hátrahagyni, mint kapitány szeretném,

kardként, mit nem kovácsa vasmíves-mestersége,

de amely megforgatta, a kéz tett hírnevessé.

Egy ember jár velem, s én szót már csak véle váltok.

Ki magában - Istennel beszél az jóelőre,

és amikor magamhoz - szólok e jó baráthoz.

A humanitás titkát így tanultam meg tőle.

S ím, nem vagyok adóstok: versemért ti tartoztok;

munkámban így állok helyt, s a magam pénze bánja,

ha fizetek, mint kell a ruháért, amit hordok,

az éltető kenyérért, s hogy van hol dőlnöm ágyba.

S az utolsó napon majd, hajó ha áll elémbe,

hogy átvigyen a partra, honnan nincs vissza híd,

könnyű poggyásszal láttok lépni fedélzetére,

s csaknem mezítlenül, mint a tenger fiait.