San Juan de la Cruz: A fájdalmas lélek dalai, ki nem tudja Istent méltóképp szeretni (Canciones del alma que se duele que no puede amar a Dios tanto como desea in Hungarian)
|
Canciones del alma que se duele que no puede amar a Dios tanto como desea (Spanish)Si de mi baja suerte las llamas del amor tan fuertes fuesen que absorbiesen la muerte y tanto más creciesen que las aguas del mar también ardiesen,
y si de ahí pasasen tanto que las tres máquinas hinchesen y así las abrasasen que en sí las convirtiesen y todas ellas llamas de amor fuesen,
no pienso que podría, según la viva sed de amor que siento, amar como querría, ni las llamas que cuento satisfacer mi sed por un momento.
Porque ellas, comparadas con aquel fuego eterno sin segundo, no son más abultadas que un átomo en el mundo o que una sola gota en el profundo.
Mi corazón de cieno, que no sufre calor ni permanece más que la flor del heno, que luego que florece, el aire la marchita y desfallece,
¿cómo jamás podría arder tanto que suban sus vislumbres, según él lo quería, hasta las altas cumbres de aquel eterno Padre de las lumbres?
¡Oh mísero partido donde el amor tan cortos vuelos cría, qué vuelo tan subido no sólo no hacía como aquel sumo amor lo merecía!
Mas antes, en aquellas fuerzas de su volar tan limitadas, está tan falto de ellas, las plumas abajadas, que apenas alza vuelos de asomadas.
¡Oh si mi bajo vuelo tal fuese que mis llamas levantase siquiera hasta el cielo Y allí las presentase delante de mi Dios y las mirase!
Que de su eterno fuego, con ímpetus y ardientes embestidas, serían absortas luego, absortas y embebidas, y ya en eterno luego convertidas,
el cual, en sí morando y en sí sus mismas llamas convirtiendo, en su amor se abrasando, las mías encendiendo, haría estar del mismo amor ardiendo.
Así se hartaría la profunda codicia de mi pecho, porque allí se vería absorto y ya deshecho, con nudo bien estrecho y satisfecho.
|
A fájdalmas lélek dalai, ki nem tudja Istent méltóképp szeretni (Hungarian)
Alacsony sorsom lángja ha szeretettől kaphatna eröre, halált is leigázna, s a tenger vize tőle merő tűz volna, heve egyre nőne,
tengeren túllobogna, a három gépezet ropogna attól, izzásban szétomolna, tüzek a tűzfolyamból, szeretet volna minden neve akkor.
Nem elég így szeretni, szívemnek élő, égö szomjusága vágyát el nem felejti, s hiába annyi lángja, szomjának enyhülését nem találja.
Az örök tűz olyan nagy, hogy benne mind e lángok elenyésznek, nagysága egy atomnak a teremtett egészhez, egy csöpp e láng az óceánhoz képest.
Agyag-szívem e forró vágyakozást már nem sokáig állja, vadvirághoz hasonló, mi szirmait kitárja és hervad máris, szétpereg virágja.
Kölcsönfényét e fénynek hogyan is nyújtóztatná oly magasra, ahol tüzei égnek annak, ki fénynek Atyja, s magas egekben lángjait kirakta.
Ó, sors nyomorusága, ó, szeretetnek kurta röpülése, habár magasba szállna, nincs mód rá, hogy elérje, a szeretetnek nem fér közelébe.
Alig emelkedik föl, röpülni tolla oly igen erőtlen, ha elszakad a földtől, rövidke útra röppen, megbiccen szárnya százszor útja közben.
Alacsony röpülésem e hevület, bár hajtaná magasra, hogy Istenhez elérjen, az égben hogy fogadja, s bár rátekintene az egek Atyja!
Isten örök tüzétől jutna e láng hatalmas lángolásra, ha tüzem szítaná föl, s elnyelné szomjusága, örökön lángként inná önmagába!
E tűz lakása tűznek, itt láng ölelkezik örökös lánggal, lángom emésztő tűz ez, mi a szeretet által szeretetemnek fölgyújt parazsával.
Mellemnek olthatatlan vágyakozása elcsitulni így fog, mert látja, oldhatatlan kötés kötöz az Úrhoz, mi elpusztít, de Tőle el nem oldoz.
|