Mistral, Gabriela: Ősz (Otoño in Hungarian)

A esta alameda muriente

he traído mi cansancio,

y estoy ya no sé qué tiempo

tendida bajo los álamos,

que van cubriendo mi pecho

de su oro divino y tardo.

Sin un ímpetu la tarde

se apagó tras de los álamos.

Por mi corazón mendigo

ella no se ha ensangrentado.

Y el amor al que tendí,

para salvarme, los brazos,

se está muriendo en mi alma

como arrebol desflocado.

Y no llevaba más que este

manojito atribulado

de ternura, entre mis carnes

como un infante, temblando,

¡Ahora se me va perdiendo

como un agua entre los álamos;

pero es otoño, y no agito,

para salvarlo, mis brazos!

En mis sienes la hojarasca

exhala un perfume manso.

Tal vez morir sólo sea

ir con asombro marchando

entre un rumor de hojas secas

y por un parque extasiado.

Aunque va a llegar la noche,

y estoy sola, y ha blanqueado

el suelo un azahar de escarcha,

para regresar no me alzo,

ni hago lecho, entre las hojas,

ni acierto a dar, sollozando,

un inmenso Padre Nuestro

por mi inmenso desamparo.

Nyárfák alá a haldokló fasorba

vonszoltam megtört testemet

és itt fekszem, már nem tudom mióta

elernyedten a fák alatt

a fák alatt s az alkonyat

rőt aranyát szívemre szórja.

Kihuny lassan a nap korongja

a fák felett, a fák felett

nem az én koldus szívemet

siratja ez a vérző pompa

kitártam pilledt karomat

a vágy után hogy lelkem óvja -

vagy hamvad bennem haldokolva

mint e rozsdás tar alkonyat.

A szikrányi vágy éltetett

fájó testembe oltva

e szikrányi vágy - reszketek

mint egy didergő kisgyerek -

elsurran mint a csöpp patak

a fák alatt a fák alatt

de ősz van, ősz, lehull karom -

többé nem tartja vissza.

Holt avar hinti illatát

a homlokomra halkan

óh tán a halál semmi más

csak hosszú kábult baktatás

a bűvös őszi parkon át

a zörgő holt avarban.

Hadd jöjjön hát az éj

a mély magány

hadd hintse szerteszét a dér

fehér szirmát - nem mozdulok

nem is vetem avarba ágyam

szavam sincs többé a fohász

egy hosszú, hosszú zokogás

a végtelen magányban.