Hay un día feliz (Spanish)
A recorrer me dediqué esta tarde Las solitarias calles de mi aldea Acompañado por el buen crepúsculo Que es el único amigo que me queda. Todo está como entonces, el otoño Y su difusa lámpara de niebla, Sólo que el tiempo lo ha invadido todo Con su pálido manto de tristeza. Nunca pensé, creédmelo, un instante Volver a ver esta querida tierra, Pero ahora que he vuelto no comprendo Cómo pude alejarme de su puerta. Nada ha cambiado, ni sus casas blancas Ni sus viejos portones de madera. Todo está en su lugar; las golondrinas En la torre más alta de la iglesia; El caracol en el jardín, y el musgo En las húmedas manos de las piedras. No se puede dudar, éste es el reino Del cielo azul y de las hojas secas En donde todo y cada cosa tiene Su singular y plácida leyenda: Hasta en la propia sombra reconozco La mirada celeste de mi abuela. Estos fueron los hechos memorables Que presenció mi juventud primera, El correo en la esquina de la plaza Y la humedad en las murallas viejas. ¡Buena cosa, Dios mío! nunca sabe Uno apreciar la dicha verdadera, Cuando la imaginamos más lejana Es justamente cuando está más cerca. Ay de mí, ¡ay de mí!, algo me dice Que la vida no es más que una quimera; Una ilusión, un sueño sin orillas, Una pequeña nube pasajera. Vamos por partes, no sé bien qué digo, La emoción se me sube a la cabeza. Como ya era la hora del silencio Cuando emprendí mí singular empresa, Una tras otra, en oleaje mudo, Al establo volvían las ovejas. Las saludé personalmente a todas Y cuando estuve frente a la arboleda Que alimenta el oído del viajero Con su inefable música secreta Recordé el mar y enumeré las hojas En homenaje a mis hermanas muertas. Perfectamente bien. Seguí mi viaje Como quien de la vida nada espera. Pasé frente a la rueda del molino, Me detuve delante de una tienda: El olor del café siempre es el mismo, Siempre la misma luna en mi cabeza; Entre el río de entonces y el de ahora No distingo ninguna diferencia. Lo reconozco bien, éste es el árbol Que mi padre plantó frente a la puerta (Ilustre padre que en sus buenos tiempos Fuera mejor que una ventana abierta). Yo me atrevo a afirmar que su conducta Era un trasunto fiel de la Edad Media Cuando el perro dormía dulcemente Bajo el ángulo recto de una estrella. A estas alturas siento que me envuelve El delicado olor de las violetas Que mi amorosa madre cultivaba Para curar la tos y la tristeza. Cuánto tiempo ha pasado desde entonces No podría decirlo con certeza; Todo está igual, seguramente, El vino y el ruiseñor encima de la mesa, Mis hermanos menores a esta hora Deben venir de vuelta de la escuela: ¡Sólo que el tiempo lo ha borrado todo Como una blanca tempestad de arena! Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | http://www.nicanorparra.uchile.cl |
|
|
Boldog nap (Hungarian)
Szülőfalum, minden magányos utcád bejártam én a mai délutánon, kísért az áldott alkonyi borongás, az egyetlen megmaradt jóbarátom. Minden olyan, mint egykor, tompa fénnyel dereng az ősz ködlámpája homálylón, csak épp az idő mélabús palástja mindenre sápadt, bűvös hervadást von. Sosem gondoltam már, hidd el, hogy egyszer ezt a szeretett földet újralátom, de most, hogy visszatértem, nem is értem, mért kellett ajtajától messze válnom. Mi sem változott, sem a hóka házsor, sem a fából rótt, vén kapuk a tájon. Minden a helyén, füstifecske fészkel a magas templomtornyon, s föl-leszállong, csigák a kertben, s a kései évszak sziklák nyirkos markába zöld mohát nyom. Nincs kétség, ez a kék égbolt-királyság, hol aszó levelet zördít az ág-bog, hol minden őrzi egyedüli, csöndes legendáját, mely hamvas, mint a bársony. Még árnyékom is nagyanyám azúrkék pillantását idézi áldva áldón: Itt nagy emlékű dolgok zsúfolódnak, s ezek jelentik kora ifjúságom: a tér szögletében guggol a posta, mellette ázott düledék fal áll, rom. De jó itt, Istenem! Sosem becsüljük az igazi szerencsét, már belátom: mikor épp roppant távolinak hisszük, akkor van legközelebb igazában! Jaj nekem, valami azt súgja egyre az élet nem más, mint parttalan álom, lidércnyomás, agyrém, rejtelem, ábránd, kis kósza felhő égi rónaságon. Lássuk csak, nem is tudom, mit beszélek, fejemet feszíti fölindulásom, mint ama halk órán, midőn megindult magános, különös vállalkozásom. Egymás után, néma hullámverésben juhok tolongtak vissza a hodályba, személy szerint köszöntem mindegyiknek, s amikor a ligettel szemben álltam, mely utazók fülét elzsongitó, bús, mondhatatlanul titkos muzsikát ont, holt húgaimra emlékezve mélán merengtem el lombokon s tengeráron. Tündéri jó volt. Tovább bandukoltam, az élettől immár semmit se várón. A malomkerék előtt elhaladtam, s egy üzlet előtt megtorpant a lábam. Ugyanaz itt a kávéé szaga mindig, mindig ugyanaz a hold süt sugárzón, az akkori és a mai folyó közt a különbséget sehol sem találom. Emlékszem, mint ültette ezt a fát el apám a portánkkal szemközti páston (mint kitárt ablak, oly nyílt volt a szíve derék apámnak: férfi volt s kiváló). Állítom, egész lénye a középkort idézte szépen, híven, mindenáron, midőn a kutya édesdeden szunnyadt csillag derékszögében a garádon. Érzem, amint a lágy ibolyaillat e halmokon körülleng, át- meg átfon: jóanyácskám nevelt ennyi virágot, hogy szűnjön hurutom s szomoruságom. Nem tudom bizton megmondani, mennyi, idő szállt el azóta kósza szárnyon. Minden olyan, mint egykor volt, valóban: az asztalon bor, s csalogány az ágon, az iskolából most kell jönnötök már, öcséim! - s lám, betoppant mind a három... Az idő épp csak fehér porviharként megsemmisített mindent a világon!
Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | M. Z. |
|
|