Zizegő lapjait forgattam elégszer,
közben egy-egy szó felizzott, mint ékszer,
ha szomorú voltam vagy ha vidám.
Szemembe ivódtak, szívemre simultak
s mindig találtam hozzájuk újat:
sugárként fénylett sor sor után.
Kinek szeme és ujja e szürke
sorokat bogozgatta, betűzte,
mindketten túlléptek e földi körön.
Mégis, mégis az Irásra hajolva
lelkem mintha mellettük volna:
nekem nyitott ajtó ez a könyv.
Ide száradt könnyük - szívük mire vágyott:
ide, e sárgult lapokba szivárgott,
ide hordtak fájdalmat, örömet.
De több volt a gond, a felkavaró baj:
ideleng a lapokról egy-egy suta sóhaj,
fojtott láng - kimondott szó sose lett!
Itt forrt egybe a mával a holnap,
a felkelő s a leáldozó nap,
születés s a halál, hajnal meg az éj.
A vöröslő fényt és fekete árnyat,
szakadék mélyét, csúcsok magasát csak
e sorok kötik össze, mint csatt meg a szíj.
Jeleket látok, cseng a kopár szó,
párbeszéd, szájból szájba parázsló,
azzal, ki oly nagy s titokkal tele.
Ide szállt le a megnyílt egekből,
jelenléte meg innen dereng föl -
az emberben ott van az Isten gyökere.
Itt minden oly ősi mód bizonyos volt,
a betűk acélból, a szavak vasból,
bátrabban kelt fel innen a homlok.
Emelte a lelket, mint madarat szárnya
még a sír fölé is eleven vágya -
az alku örök időkre szólott.
Kemény hit, kősziklából való hit,
az ősökből árad s hullámaiból mint
választóvízből lépek elő.
A kárpitot ki hasította szét fenn?
Szent berekben járok, hol áldoztak értem:
megszáll nagy, törhetetlen erő.
Kiknek szeme és ujja e szürke
sorokat bogozgatta, betűzte,
mindketten túlléptek e földi körön.
Mégis, mégis az Irásra hajolva
lelkem mintha mellettük volna:
tárt ajtó, hozzájuk visz e könyv.