Kivi, Aleksis: Bánat (Ikävyys in Hungarian)

Mi ikävyys,

mi hämäryys sieluni ympär

kuin syksy-iltanen autiol maall?

Turha vaiva täällä,

turha onpi taistelo

ja kaikkisuus mailman, turha!

En taivasta

mä tahdo, en yötä Gehennan,

enp’ enään neitosta syliini suo.

Osani vaan olkoon:

tietämisen tuskast pois,

kaik’ äänetön tyhjyys olkoon.

No, ystävät!

Teit’ kerranpa viimeisen pyydän,

oi! kuulkaat mitä nyt anelen teilt:

Tuonen-tupa tehkäät

poijan tämän asunnoks;

hän kätköhön mullan astuu.

Mun hautani

nyt kaivakaat halavain suojaan

ja peitol mustal se peittäkäät taas,

sitten ainiaksi

kartanostain poistukaat;

mä rauhassa maata tahdon.

Ja kumpua

ei haudallein kohokoon koskaan,

vaan multa kedoksi kamartukoon,

ettei kenkään tiedä,

että lepokammioin

on halavan himmeän alla.

Mi ez a bánat,

e tompa szürkeség a lelkemen,

mint őszi köd a puszta vidéken?

Hasztalan itt a gond,

hasztalan a küzdelem is

s a világmindenség, hasztalan!

Nem akarom

sem az eget, sem a Gyehenna éjszakáját

s nem vágyom ölelni a kedvest.

Legyen csak ez a sorsom:

el, el a tudás kínjaitól,

hadd nyeljen el a hangtalan űr.

Barátaim!

Ezt kérem még tőletek, ezt az egyet –

ó, halljátok meg végső akaratom:

Ez a szegény fiú most

a halál házát választja lakásul,

a föld méhébe pihenni leszáll.

A síromat

ássátok meg egy fűzfa lombja alatt

s fedjétek be fekete földdel –

Aztán mellőlem örökre

távozzatok el;

békében aludni, ezt akarom!

Nem kell halom,

maradjon jeltelenül a sírom,

simuljon bele a puszta mezőbe:

senki meg ne tudja soha,

hogy az én csontom pihen ott

a csüggedt fűzfa alatt.