Supervielle, Jules: Az élet dicsérete (Hommage à la Vie in Hungarian)

C'est beau d'avoir élu

Domicile vivant

Et de loger le temps

Dans un coeur continu,

Et d'avoir vu ses mains

Se poser sur le monde

Comme sur une pomme

Dans un petit jardin,

D'avoir aimé la terre,

La lune et le soleil,

Comme des familiers

Qui n'ont pas leurs pareils,

Et d'avoir confié

Le monde à sa mémoire

Comme un clair cavalier

A sa monture noire,

D'avoir donné visage

A ces mots : femme, enfants,

Et servi de rivage

A d'errants continents,

Et d'avoir atteint l'âme

A petit coups de rame

Pour ne l'effaroucher

D'une brusque approchée.

C'est beau d'avoir connu

L'ombre sous le feuillage

Et d'avoir senti l'âge

Ramper sur le corps nu,

Accompagné la peine

Du sang noir dans nos veines

Et doré son silence

De l'étoile Patience,

Et d'avoir tous ces mots

Qui bougent dans la tête,

De choisir les moins beaux

Pour leur faire un peu fête,

D'avoir senti la vie

Hâtive et mal aimée,

De l'avoir enfermée

Dans cette poésie.

De szép, hogy eleven

szállásul adatott,

hogy otthont adhatott

az időnek szivem,

s látni, hogy tenyerem

úgy simul a világra,

mint egy kerek almára

a kertben odalenn,

hogy szerettem a földet,

a holdat és napot,

s oly otthonosak voltak

s pótolhatatlanok,

s hogy mint deli lovag

a könnyű lábu pejre,

bízhattam dolgomat

a hű emlékezetre,

s hogy arcot kölcsönözve

e szóknak: nő, gyerek,

partként foghattam közre

a kontinenseket,

és szép lassan evezve,

nehogy jöttöm ijessze,

ha beleütközik,

értem a lélekig.

De szép, hogy ismerem

a lombok hűvös árnyát,

s a kor futó indáját

mezítlen testemen,

hogy lehetett kisérnem

a vér útját az érben,

s csöndjén ragyogni által

türelmem csillagával,

s hogy mind e rengeteg

szó itt nyüzsög agyamban,

s a legszürkébbeket

kicsit felizzíthattam,

s érezhettem az élet

tűnő, nyers ízeit,

és átadhattam itt

őket e költeménynek.