Péret, Benjamin: Elfojtott kiáltások (Des cris étouffés in Hungarian)

Celui qui du haut de la falaise siffle en ourlet de vague à l’autre qui lui répond par une branche morte croulant sous le poids des orchidées
Celui qui abrite ses yeux sous un nuage de pluie à cinq branches pour mieux voir s’enfuir une ombre entre les hautes fougères qui répètent dans le vent un hymne de spores
Celui qui d’une oreille en brise écoute dans le dernier reflet du jour une femme fredonner une chanson de gouttelettes qui retournent dans le sein de leur mère
Celui qui souffre d’une blessure en croissant de lune au front du jour
Celui qui gémit du passage à reculons du bleu de ciel entre des racines de cathédrales sans dieu
Celui qui entend tous les génies du monde discuter dans un cône mort et leur apporter son avis
Celui qui rit comme un pré fleuri tandis que les martins-pêcheurs montent une garde en explosions
Celui qui répond par je t’aime au chant ensoleillé des ailes froissant la verdure qui tète
Celui qui dit je t’aime à la première nacre du soleil répondant à un cœur né de la fonte des neiges
Celui qui du plein midi sut extraire le bruissement inconnu des soudaines métamorphoses et faillit rendre à la mousse tout ce qui d’elle avait jailli
Celui qui d’un dieu inerte sut obtenir un autre jour de vie
Celui qui fécondant l’erreur des miettes perdues inventa l’avenir et les regards mimant sans le savoir les feux qui s’éteignent
Celui qui rendait au bois mort le chêne qui l’avait abrité afin de conquérir son sang et de le semer d’accord avec les quatre couleurs
Celui qui regardant le doigt du jour l’accuser au sortir de la boutique comprit qu’il reflétait toutes ses graines prêtes à germer
Celui qui se sentit menacé par le marteau de la lune à cause de la blessure intermittente de sa compagne et s’étendit très loin dans le ventre de sa mère en allumant des yeux morts
Celui qui entre deux bonds de saumon vit apparaître son premier cheveu blanc
Celui qui des gouttes de rosée filées par les ailes de l’aurore sur le rouet des arbres en fleurs sut tisser le bas de la femme aimée
Celui qui derrière la poussière décrivant son destin galopa à la conquête des dieux qu’elle dissimulait
Celui qui d’un signe permit les grimaces d’un singe ou la mort d’un cygne
Celui qui à la mort des grands bois partit pour voir de quel côté du spectre solaire se lèverait le prochain jour
Celui qui fit rafraîchir par l’air du large le mollusque invisible d’autrui
Celui qui par la brise aidée d’un signe bénéfique transporta au-delà des déserts les premières étincelles des soleils sans fin
Celui qui de cent bras croisés anima une plate effigie et tous les autres qui dansaient dans l’eau claire comme des soupirs qui dessinaient des signes cachés par la nuit dans les feuilles des arbres que l’humus n’enfantait pas encore qui travaillaient leurs désirs dans les vagues en lutte incessante et vaine pour la domination des eaux qui murmuraient des mots insensés en lançant aux quatre horizons les lueurs savantes des volcans révoltés et l’espoir des grands sourires éveillant les sens l’âme et jusqu’aux pierres éclatées
Tous et tant d’autres qui n’avaient qu’un jour
Qu’un feu d’artifice dissolvant un nuage de pluie
une vie de capucine qui aspire à l’éternité
un chant de pierre qu’on polit pour le rayon de soleil d’un jour unique
Tous se sont rassemblés sous la cupule d’un gland grande comme une planète perdue
et s’embrassant et s’entre-déchirant ont allumé un soleil qu’ils ne voient pas

Az ki a sziklafal magasából fütyül hullámszegélyben a másiknak aki az orchideák súlya alatt roskadozó száraz faággal válaszol neki
Az ki a szemét óvja ötágú esőfelhő alatt hogy jobban lássa egy árny menekülését a szélben spórahimnuszt susogva ismételgető magas páfrányok között
Az ki fél füllel a fuvallatban hallgatja az alkony utolsó sugaránál dudorászó asszony dalát az anya emlőjébe viszszatérő csöppecskékről
Az ki sebtől szenved a holdsarlóban a nappal homlokán
Az ki az égszínkék hátráló vonulásától nyöszörög az isten nélküli katedrális gyökerek között
Az ki vitatkozni hallja a világ összes géniuszát egy holt kúpban és a véleményét elmondja nekik
Az ki nevet mint egy virágzó rét amíg a jégmadarak fergeteges lármát csapnak
Az ki szeretlek válaszolja a szopó zöld növényzetet suhogtató szárnyak napsugaras énekére
Az ki szeretlek mondja a hóolvadásból született szívnek válaszoló első gyöngyházszín napsugárnak
Az ki a fényes nappalból ki tudta szűrni a váratlan átváltozások ismeretlen morajlását és csaknem visszaadta a habnak mindazt ami kitört belőle
Az ki a tehetetlen istentől szerezni tudott egy új napot az életre
Az ki megtermékenyítve az elszórt morzsák hibáját fölfedezte a jövőt és a hamvadó tüzet öntudatlanul utánzó tekintetet
Az ki a holt fának visszaadta a tölgyet ami megvédte avégből hogy meghódítsa vérét és a négy színnel összhangban elültesse
Az ki a nappal vádoló ujját észrevéve a boltból kijövet megértette hogy annak összes csírázni kész magvát visszatükrözi
Az ki úgy érezte hogy a felesége időszaki sebe miatt a hold kalapácsa fenyegeti és nagyon távol az anyja hasában leheveredett holt szemeket meresztve
Az ki két lazac felszökkenés közt az első ősz hajszálát fölvillanni látta
Az ki a hajnal szárnyai által a virágzó fák rokkáján font harmatcseppekből meg tudta szőni a szeretett nő harisnyáját
Az ki a sorsát vázoló porfelhő mögött rohant meghódítani az isteneket akiket elrejtett a por
Az ki egy jelre elfogadta egy majom fintorgását vagy egy hattyú halálát
Az ki a nagy erdők pusztulásakor elindult megkeresni hogy a napspektrum melyik oldalán virrad fel majd az új nap reggele
Az ki a nyílt tengeri léggel a felebarát láthatatlan puhányát fölfrissíttette
Az ki a jótékony jellel támogatott fuvallattal a sivatagokon túlra röpítette a vég nélküli napok első szikráit
Az ki száz tétlen karral életre keltett egy lapos képmást és életet lehelt mindazokba akik úgy táncoltak a tiszta vízben mint a sóhajokakik jeleket rajzoltak amiket olyan fák levelei közé rejtett az éj melyeket még meg sem szült a televény akik megforgatták vágyaikat a vizek uralmáért szakadatlanul és hiábavalóan küzdő hullámokban akik őrült szavakat mormoltak a négy égtáj felé röptetve a föllázadt tűzhányók tudós villanásait és a széles mosolyok reményét fölélesztve a lelket az érzékeket és még a pattintott köveket is
Mind és annyian mások akiknek csak egy napjuk volt
Ahogy egy tűzijáték szétoszlat egy esőfelhőt
egy kapucinus életet ami az örökkévalóságra vágyik
egy kőélt amit lecsiszolnak egyetlen nappal fénysugarának
Összegyűltek mind az elveszett bolygó nagyságú makk csészéje alatt
és ölelkezve és egymást marcangolva egy napot lobbantottak lángra amit nem is látnak