This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Hugo, Victor: Ultima Verba (Ultima Verba in Hungarian)

Portre of Hugo, Victor

Ultima Verba (French)

La conscience humaine est morte ; dans l’orgie,

Sur elle il s’accroupit ; ce cadavre lui plaît ;

Par moments, gai, vainqueur, la prunelle rougie,

Il se retourne et donne à la morte un soufflet.

 

La prostitution du juge est la ressource.

Les prêtres font frémir l’honnête homme éperdu ;

Dans le champ du potier ils déterrent la bourse ;

Sibour revend le Dieu que Judas a vendu.

 

Ils disent : - César règne, et le Dieu des armées

L’a fait son élu. Peuple, obéis, tu le dois ! -

Pendant qu’ils vont chantant, tenant leurs mains fermées,

On voit le sequin d’or qui passe entre leurs doigts.

 

Oh ! tant qu’on le verra trôner, ce gueux, ce prince,

Par le pape béni, monarque malandrin,

Dans une main le sceptre et dans l’autre la pince,

Charlemagne taillé par Satan dans Mandrin ;

 

Tant qu’il se vautrera, broyant dans ses mâchoires

Le serment, la vertu, l’honneur religieux,

Ivre, affreux, vomissant sa honte sur nos gloires ;

Tant qu’on verra cela sous le soleil des cieux ;

 

Quand même grandirait l'abjection publique

A ce point d'adorer l'exécrable trompeur ;

Quand même l'Angleterre et même l'Amérique

Diraient à l'exilé : - Va-t'en ! nous avons peur !

 

Quand même nous serions comme la feuille morte,

Quand, pour plaire à César, on nous renîrait tous ;

Quand le proscrit devrait s'enfuir de porte en porte,

Aux hommes déchiré comme un haillon aux clous ;

 

Quand le désert, où Dieu contre l'homme proteste,

Bannirait les bannis, chasserait les chassés ;

Quand même, infâme aussi, lâche comme le reste,

Le tombeau jetterait dehors les trépassés ;

 

Je ne fléchirai pas ! Sans plainte dans la bouche,

Calme, le deuil au coeur, dédaignant le troupeau,

Je vous embrasserai dans mon exil farouche,

Patrie, ô mon autel ! Liberté, mon drapeau !

 

Mes nobles compagnons, je garde votre culte ;

Bannis, la République est là qui nous unit.

J'attacherai la gloire à tout ce qu'on insulte ;

Je jetterai l'opprobre à tout ce qu'on bénit!

 

Je serai, sous le sac de cendre qui me couvre,

La voix qui dit : malheur ! la bouche qui dit : non !

Tandis que tes valets te montreront ton Louvre,

Moi, je te montrerai, César, ton cabanon.

 

Devant les trahisons et les têtes courbées,

Je croiserai les bras, indigné, mais serein.

Sombre fidélité pour les choses tombées,

Sois ma force et ma joie et mon pilier d'airain !

 

Oui, tant qu'il sera là, qu'on cède ou qu'on persiste,

O France ! France aimée et qu'on pleure toujours,

Je ne reverrai pas ta terre douce et triste,

Tombeau de mes aïeux et nid de mes amours !

 

Je ne reverrai pas ta rive qui nous tente,

France ! hors le devoir, hélas ! j'oublierai tout.

Parmi les éprouvés je planterai ma tente :

Je resterai proscrit, voulant rester debout.

 

J'accepte l'âpre exil, n'eût-il ni fin ni terme,

Sans chercher à savoir et sans considérer

Si quelqu'un a plié qu'on aurait cru plus ferme,

Et si plusieurs s'en vont qui devraient demeurer.

 

Si l'on n'est plus que mille, eh bien, j'en suis ! Si même

Ils ne sont plus que cent, je brave encor Sylla ;

S'il en demeure dix, je serai le dixième ;

Et s'il n'en reste qu'un, je serai celui-là !



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.poetica.fr/poeme-150/victor-hugo-ultima-verba/

Ultima Verba (Hungarian)

A lelkiismeret halott. E vad tivornyán

rátérdel ő, e szép holttest tetszik neki;

olykor visszatekint, szeme vérben forogván,

e víg győztes, és a holtat pofonvers.

 

A felbérelt bíró a legnagyobb segítség.

A jámbor híveket rémítik a papok.

A míves udvarán kiássák kicsi kincsét,

s most Sibour adja el, kit Judás eladott.

 

Mondják: — Cézár az úr, a Seregek Urának

fölkentje. Nép, te légy kötelességtudó!

S míg zárt marokkal és dalolva körbejárnak,

ujjaik közt gurul az arany zecchino.

 

Ó, míg a trónon e koldusherceg, mig ő az,

kit Őszentsége áld, e bankrabló nagyúr,

jobbjában a jogar, baljában feszítővas,

Mandrin és Charlemagne, kit Sátán egybegyúr;

 

amíg itt hentereg, s kiköpi gaz pofája

az istenfélelmet, esküt, becsületet,

s állati részegen dicsfényünk leokádja,

amíg ezt eltürik a földön az egek;

 

még ha addig megy is az aljas népbutítás,

hogy ez ocsmány csalót övezi bámulat;

ha már Angliában s Amerikában sincs más

a száműzöttnek, mint: „Félünk, hordd el magad";

 

ha a hulló levél halott sorsára jutnánk,

s a cézári kegyért mindenki megtagad;

ha bitangolva csak egy házról másra futnánk,

megtépve, mint a rongy, ha szögön fönnakad;

 

még ha ez istenvert pusztaság is kivetné

a kivetetteket, a meghajszoltakat;

még ha a sír is, mely nem jobb a többieknél,

kidobná magából gyáván a holtakat,

 

én akkor sem török meg! Néma megvetésben

a bamba nyáj iránt, csak szívben gyászolón,

téged karollak át a vad számkivetésben,

oltárom, ó, haza! s szabadság, lobogóm!

 

Veletek maradok, nemes és drága társak!

Velünk száműzve a Köztársaság lakik.

Én felmagasztalom mindazt, mit meggyaláznak,

és megbélyegzem azt, mi áldva áldatik!

 

Én leszek az a hang, bár holt hamvak lefojtják,

mely jajt kiált, s a szó, amely nemet dörög!

S míg szolgáid neked a Louvre-odat mutatják,

majd én megmutatom, cézár, a börtönöd!

 

Látva a talpnyalást, a megszegett sok esküt,

karom – feldúlva, de némán – összefonom.

Ó, komor-szép hűség irántad, elveszett ügy,

légy erőm s örömöm, tartó érc-oszlopom!

 

Míg ő lesz itt az úr, akármit is csinálnak,

szép francia hazám, te könnyek kútfeje,

én nem látom viszont szelíd-szomoru tájad,

őseim sírja és csókjaim fészke te!

 

Nem láthatom viszont partjaid, én hazátlan,

s jaj! mindent feledek a hűségen kívül.

A próbált harcosok közt ütve fel a sátram,

élek kivetve, de rendíthetetlenül.

 

A sziklás számüzést vállalom, és ha éltem

végéig tart is az, nem méricskélve le,

hogy hány tört meg, akit szilárdabbnak reméltem,

s hogy hány szökik, kinek maradni kellene.

 

Ha csak ezren leszünk, én itt leszek! Ha majd csak

százan – e Sullával én nem egyezkedek;

ha tíz marad csupán, tizedikül maradjak,

s ha nem marad csak egy, az az egy én legyek!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap