Nerval, Gérard de: El Desdichado (El Desdichado in Hungarian)

Je suis le ténébreux, – le veuf, – l’inconsolé,

Le prince d’Aquitaine à la tour abolie :

Ma seule étoile est morte, – et mon luth constellé

Porte le soleil noir de la mélancolie.

Dans la nuit du tombeau, toi qui m’as consolé,

Rends-moi le Pausilippe et la mer d’Italie,

La fleur qui plaisait tant à mon cœur désolé,

Et la treille où le pampre à la rose s’allie.

Suis-je Amour ou Phébus ?... Lusignan ou Biron ?

Mon front est rouge encor du baiser de la reine ;

J’ai rêvé dans la grotte où nage la sirène...

Et j’ai deux fois vainqueur traversé l’Achéron :

Modulant tour à tour sur la lyre d’Orphée

Les soupirs de la sainte et les cris de la fée.

Az özvegy éj vagyok, vigaszt ki nem talál,

Aquitán hercege, kinek ledőlt a tornya.

A csillagom halott, s lantomon szikraár: 

A melankólia fekete napját hordja.

Ki vigasz volt nekem, hol körben sírhomály, 

A virágot, melyért szívem dobbant rajongva,

Posillipó fokát hozd el, adj vissza már

Olasz tengert s lugast, szőlő és rózsa fonja.

Ámor? Főbusz vagyok? Lusignan vagy Biron?

Homlokom még vörös Királynőcsók tüzében,

Hol sellő úszik lenn, álmodtam Barlangmélyben…  

S átkeltem kétszer is az Akheron folyón,

Felváltva szóltam én Orfeusz lantszavában, 

Szent sóhaj szárnyain, s a tündérek jajában.