Nazor, Vladimir: Szántóvető (Orač in Hungarian)

Rano naša, al si grdna! Njivo naša, al si tvrda!
Zapuštena, pogažena, poharana, ofurena.
Otkini mi grudu tešku, iščupaj mi trnje ljuto,
   Pluže moj gvozdeni!

»Ori, ori bez prestanka! Po našemu tjelu plužiš.
Kosti su nam pod gromilom, a krv nam je u grudama.
Sva je znojem poškropljena i suzama orošena
   Crna njiva naša.«

U brazdu mi noge rone! Pod petom mi nešto pišti.
U žile mi snaga teče, pa me tjera, pa me nosi.
Dalje! dalje! Sijat ćemo novo sjeme čudotvorno,
   Pluže moj gvozdeni!

»Iskopaj nas! Preturi nas! Sva je pusta i smrznuta,
Al pod njome mľeko teče i ognjeni zmajić spava.
Zelen-dvore praotaca i rječinu meda krije
   Crna njiva naša.«

Lemeš škripi. Gredelj pliva. U dubini pjesma ječi.
Po grudima toplim gazim. Nadimlju se žile moje . . .
Zemlja dršće, gruda puca. Pozdravlja nas sunce mlado,
   Pluže moj gvozdeni!

A hajnalunk jaj de szegény! A földecskénk jaj de kemény!
Gyom felverte, tűz perzselte, szél elhordta, láb tiporta.
Tépd fel hát, te súlyos kölönc, szakítsd fel, én dühös tüském,
   Én jó ekevasam!

„Szántsál, szántsál lankadatlan! Testünkön jár ekéd vasa.
Csont recseg a rögök alatt, vérünk él a föld keblében.
Verítékünk átáztatta, sűrű könnyünk megöntözte
   Jó fekete földünk."

Barázdába süpped lábam! Sarkam alatt nyög valami.
Ereimben erő kering, hajt előre, visz előre.
Tovább! tovább! Mi magvetők vagyunk az új csodatevők,
   Én jó ekevasam!

„Áss fel minket! Túrj fel minket! Minden puszta, minden kihalt,
Ám a mélyben tejfolyó fut, szunnyad tüzes sárkánymagzat.
Zöld füvek-fák ős-szülőit, mézek ős-forrását rejti
   Jó fekete földünk."

Úszva jár az eke szarva, ekevas sír, a föld dalol,
Hő keblére lép a lábam, míg ereim duzzadoznak…
Recseg a föld, ropog a rög. A kelő Nap köszönt minket,
   Én jó ekevasam!