Szabó Palócz Attila : Vila pesme (Verstündér in Serbian)

tisztázatlan körülmények között
döbbent rá magányára
elesettségére…
elveszett…
fel sem fedezett…
rejtőzködő…
megbúvó…
esendőségére a Verstündér,
aki csak állt némán,
önmagában,
lakótelepi lakásának ablakában,
kinn parkoló autókra látott
családos…
gyermekes…
magányos…
pénzes…
szegényes…
emberek gyűjtőhelyén,
s mind-mind esetlenül összezárva,
csak a folyosófordulóban,
a lépcsőházban…
korlátok között…
a postaládán…
jelzi, hirdeti a diszkrét felirat,
hol kézzel írva…
hol meg lézernyomtatón kifejtve,
hogy igen,
igen…
igen...
igen…
itt lakik a Líra
 
itt született…
itt is élt…
innen is kísérték utolsó útjára…
itt volt felravatalozva…
 
emléktábla hirdeti majd egyszer sokára,
hogy itt volt a Líra otthona,
s a lant…
s még a negyedik emelet előbb,
de a harmadiktól is lejjebb,
s alant…
 
ahol ma még a Verstündér áll
némán, egymagában
– ki lesz, ki rányitja az ajtót? –
ki lesz, ki mosolyt hoz arcára,
ki üdvözli majd ismerősként…
 
a Verstündér vendéget vár teára
rooibos…
tejbubi…
vadcseresznye gyümölcstea…
ahogy magad is mondanád,
ahogy csendben neszez elfeledten,
csillám villan leplezetlen,
s idegen arcból fényt riant,
ahogy a jármű ajtaját bezárva
serényen a lépcsőház ajtókódját pipálva ki
fürge léptekkel a látóhatár szélétől
elriad

Vila pesme u neraščišćenim uslovima
zaprepašćeno je konstatirala da je usamljena
bespomoćna...
izgubljena...
da je u svojoj grešnosti
još neotkrivena...
skrivena...
pritajena,
u nekom naselju u prozoru svog stana
sama u sebi,
nemo je stajala,
vani na mestu sakupljanja
porodičnih...
usamljenih...
imućnih...
siromašnih
pojedinaca
parkirane automobile je videla,
i svi, svi su nezgrapno sabijeni,
diskretan natpis
tek u zavijutku hodnika,
u stubištu...
između ograda...
na poštanskom sanduku označava,
katkad rukom napisano...
katkad laserskim štampačem izraženo,
da jeste,
jeste...
jeste...
jeste...
Poezija tu stanuje
 
tu se rodila...
ti je i živela...
odavde su nju na poslednji put ispratili...
tu je na odoru ležala...
 
uskoro će spomen ploča objaviti
tu je bio dom Poezije,
i lauta...
i još pre četvrtog sprata,
a niže i od treče,
i dole...
 
gde Vila pesme i danas još stoji
nemo, sama u sebi
– ko, ko će nju posetiti? –
ko, ko će njeno lice osmehom krasiti,
ko će nju kao poznanicu pozdraviti...
 
Vila pesme na čaj gosta čeka
rooibos...
varenika...
čaj divlje trešnje...
kako bi i ti sam rekao,
kako tiho zaboravljeno trmiza,
neskriveno tinja zablista
i sjaj sa nepoznatog lica lomi,
kako nakon zatvaranja vrata vozila
revnosno kȏd vrata stubišta raskanta
rub horizonta hitrim koracima
ostavlja