Jóna Dávid: Sari (Sárának in Serbian)

ódzkodsz a verstől,
a kétértelműségtől,
a lebegtetéseimtől,
s bár ki nem mondod, de zavar ez az egész
pernyeszag,
ahogy egy pillanatra örökbe fogad a tárgyilagosságom,
majd váratlan szavakkal átrágva, újabb kép az összevisszaságra,
előtted összegörnyed a szó és ráragad a rag.

a csend hadonászik, mikor engem olvasol,
inkább virrasztott ösztöneinktől vágysz erőt,
bizonyosságot, azokat rakod élire,
őszi erdőn tűzifát gyűjtesz télire…

ódzkodsz a verstől,
mert karnyújtásnyira van, de mindig csak úgy,
mutatóban a felszabadult szorongás,
nekem az érintésnélküli játékok között a legjobb,
a szétszaladt malacokra bazsalyog a kondás.

kifosztom a kifejezések árnyalatait,
hangszeren így játszom Neked,
késő van, szemhéjad súlyfeleslegét
málló mosolyaidra teszed.

az álomfolyóba kacsázó kő,
elrugaszkodsz, elmerülésed alig észrevehető.
már alszol is, nézlek, verskötetem elejted,
kormozza tenyerem a gyertya, ahogy védem arcod a fénytől,
kegyelmet oszt majd a hajnal, álmaid reggelre felejted,
a felejtés véd az áttekinthetetlenségtől…

a verskötetem arccal előre a padlón,
ott hagyom, majd Te pakold el reggel!
olyan közel van egymáshoz a kell, és a nem kell.
ódzkodsz tudom, ne vezesselek hideg termeken át,
miért nem mondja meg, hogy mit lát az, aki lát.

talán egy élet is kevés, hogy válaszoljak,
hisz azt is verssel tenném, ahogy szoktam,
fényfoltok között lebegek Veled,
megmásíthatatlanul megátalkodottan.

strani su ti stihovi,
bojiš se od dvosmislenosti,
nedokučenosti,
iako ne kažeš, smeta ti taj miris
gara,
kako te na momenat moja objektivnost usvaja,
pa iznenadnim rečima nova slika pometnje sledi,
savija se reč ispred tebe a na nju nastavak se lepi.
 
kad mene čitaš, tišina mlatara,
snagu rađe od naših neispavanih nagona crpiš,
izvesnosti, te slažeš,
u jesen u šumi drvo za ogrev sakupljaš...
 
strani su ti stihovi,
jer na dohvat ruke su, ali uvek tek tako,
oslobođene strepnje samo u tragovima,
za mene između igara bez doticaja je najbolja,
čobanin za rastrčane svinje potpraši opanke.
 
nijanse izraza pljačkam,
Tebi na instrumentu tako sviram,
kasno je, višak težine tvojih kapaka
na iščežavajući osmeh pada.
 
belutak što na reci sna pravi žabice,
odbijaš se, tvoje tonjenje jedva je primetan.
već snivaš, gledam te, isputiš moju pesmaricu,
kako ti lice od svetla branim, sveća mi dlan čadži,
već će aman svanuće doneti, snove ćeš do jutra zaboraviti,
zaborav te od nepreglednosti brani...
 
pesmarica licem prema gore na podu  je,
ostavljam, neka Ti ujutro pospremi!
treba i ne treba tako su bliske.
znam bojiš se, neka te preko hladnih odaja ne vodim,
onaj, ko vidi, što ne kaže šta vidi.
 
možda je život kratak da odgovorim,
jer i to bi sa stihovima uradio, kao inače,
s Tobom između pega svetlosti lebdim
nepromenljivo tvrdokorno.