Csák Gyöngyi: Tvoje molbe (Kéréseid in Serbian)

Világítsak – kérlelsz,

felgyújtott erdő

ropogjon ereimben;

vérezze fel talpam

nyomkereső ösztön

elmém rezervátumában

őseim jussanak levegőhöz,

mondjam el még

e szorongássá alázott ringben

az arcok élén sorvadozó reményt,

boldogság-látszatot minden

feltápászkodás után,

a kapott sebek hogyan válnak

életben tartó rémületté –,

múlás csapásaitól

miként zsibbad el

visszavontahatlan,

kacér szózatunk,

tünékenyben a reménység

hiába vérszegénylik

az éhség éhség marad

és szomj a szomj.

Da svetlim – moliš me,

u mojim žilama

nek zapaljena šuma ropta;

moje tabane

nek poriv tragača rani

u rezervatumu mog uma

nek vazduh moji preci udišu,

nek ispričam još

u tom do strepnje poniženom ringu

na ivicama obraza sahnulu nadu,

privid blaženstva nakon

svakog ustajanja,

kako se dobivene rane u krepkost

održavajuću jezu pretvaraju –,

od udaraca prolaza

kako obamire

naš neopozivi,

kočoperan proglas,

nada u išćezavajućem

zalud krvavi

glad ostaje glad

a žeđ žeđ.