annyit még azért mondanék neked,
hogy hagyatékom lett a mondhatnékom,
s mondanám, hogy nem vettem egy részt sem
belőled,
hogy egy rész sem lehettél belőlem,
s hogy a rés, amit kerestem,
részlegesen elveszett a részletekben,
annyit azért még mondanék,
hogy nem tartottam magam,
nem tartottam sem a legszebbnek,
és a legszebbet nem tartogattam magamnak,
nem én írtam a Hiszekegyet,
de én mondtam el a legszebben,
neked én mondtam el először,
s én mondtam tényleg a legszebben,
mondanám, hogy hazudtam,
mint két tányér a levesben,
úgy mosolyogtam,
virágoztam kék szemekre,
vakon eltalált vesztes erkélyekre,
mondanám, ha mondhatnám még,
de annyit még mondhatok,
hogy szürkébbek a hajnalok,
sötétebb a szél,
vergődnek a jövőbeli tegnapok,
és csak azért is mondanám, mert tudom,
tudom, hogy neked még mindig mondhatnám,
mondhatnám az egyszerűen összetettet,
mondhatnám egyszerűen az összetettet,
egyszerűen csak mondanám