Szente B. Levente: Keresztutak margójára

amikor az ember álmot látott,
és úgy hitte, megértette a világot,
útjai során megismerte a színeket, és már
fehér feketében látott, főleg,
hogy tükörképére áldozat gyanánt vért mázolt,
és váltig hangoztatta, olyasmivel van kapcsolata,
ami régebbi, mint maguk a vallások –
és járt és kelt, látott, hallott, aztán
gondolatokat vallott,
mind olyanokat,
amelyeket kimondani már régen nem szabadott,
hogy a szikrából majd tűz lobbanjon,
hitében igazi nyomot
mint vad folyóban sodródó kő és szikla,
ó, fájdalom, mégis alig hagyott.
de mások igazául emlegetett ha kellett álomszépet, mocskot,
mert ilyen volt a világ, mióta a világ szemében a táj,
mint másik egek képe, visszaragyogott.
mert az új világra felkészülni sosem lehet, mondotta
isten veled, isten velem, se veled, se nélküled.
jobb ez így, míg egy az ős, fenn az űr, lenn a dög,
mert csókolni kéne, az egekig szeretni,
megadni akinek ami jár, harapni amikor fáj,
menni, elindulni végre, ölelésbe
finoman belerohanni, mielőtt vége jönne -
ó, mennyi mindent, mi mindent még tenni kéne.
legfőképpen embernek maradni,
vagy lenni végre. örök időkre.