Szente B. Levente: Prema doma (Hazafelé in Serbian)

Nálunk naponta ingét vedli az ég -
azt mondják: már ilyen ez a világ

se zöld, se piros, kissé gyulladt, szürke, olyan,
mint az árnyak mögött kuporgó énem leginkább

mint öregedő kérges, tenyeremben a barázdák,
messzi futnak, egyenest az ég felé mutatnak benne a falubeli utcák

de esténként te csak emlékezz -
nézd, hogyan hajol föléd csillag és holdbeli tájarcom,
kinyújtóznak benne a piros-kék házak, míg lelkedben őrt állnak az út menti akácfák.

torkodban dadog a lélek és megszorul a szó: 
hazát. házat. ennyit akartál?

Nebo kod nas svaki dan menja košulju –
pričaju: pa takav je već ovaj svet
 
nit je zelen, niti crven, pomalo užaren, siv,
uglavnom liči na mene, ko je u senci pritajen,
 
kao brazde u mom ostarelom, žuljavom dlanu,
ulice sela ravno prema nebu pokazuju, u daljinu teže
 
ali u večernjim satima sećaj se –
gledaj, kako iznad tebe zvezda i moje lice nalik mesecu se sagne,
u njemu crvene-plave kuće se protežu, dok ti u duši akacije pored druma stražare.
 
duša ti u grlu muca i reč zastane:
domovinu. dom. ništa više?