Szente B. Levente: Pre goleme tišine (A nagy csönd előtt in Serbian)

            ... Még érzem hajának illatát,

csókjainak forróságát, bánatát,

örök kegyelmét,

ahogy a fák között lopództunk,

és a csiklandós  esti szél

bennünket átjárt ...

            Ahogy szálltak vélünk a percek,

s az évek csöndesen halni mentek.

Emlékszem a rettegésre, a magányra,

mi aztán úrrá lett rajtunk.

            Láttuk  hogyan roskadnak földre a fák:

vélük öregségünk, harcunk, emlékünk

lázongva homokká vált.

            ...Još osećam miris njene kose,

vrućinu njenih poljubaca, očajanje,

stalnu milosrdnost,

kako smo se u boriku vijali,

i nestašan većernji lahor

nas je dotaknuo...

            Kako su trenuci prolazili

i godine su polako nestale u tišini.

Sećam se strepnje, samoće

šta nas je obuzela.

            Videli smo kako se sruše drveća:

s njima i naša starost, borba, uspomena

u pesak se pretvori.