Pintér Tibor: Na tresetištu (A lápon in Serbian)

Vonulnak el lassú zenére
a nyár bogáncsai.
Dalok se kelnek a zúgva
lecsapó moccanatlanságban.
 
Dermedten várunk
sebekbe fagyva
míg csobog a víz
és hív a mocsár.
 
Mondhatnám persze
erre a percre
készült a szív.
Hogy el-ne-nyelje
hogy elviselje
azt ami hív.
 
Csak állatok járnak
peckesen körbe
néhány még úszik
majd lemerül.
 
Üldögélsz csendben
és kimeredsz még?
Ennyi elég?
Vagy aki vagy?
A szív kihagy?
Vagy csak az agy?
 

Uz laganu muziku prolaze
bodlje leta.
Ni pesme ne ožive
u okoreloj nepomičnosti.
 
U rane smrznuto
ukočeno čekamo
dok voda žubori
i močvara doziva.
 
Naravno mogao bi reći
srce se na taj
momenat spremao.
Da ga ne bi progutao,
da bi podneo to
što doziva.
 
Samo životinje
kočopere okolo,
neka još pliva
pa potone.
 
U tišini sediš
i još stršiš?
Zar je toliko dovoljno?
Jesi li taj ko jesi?
Popušta li srce?
Ili tek umlje?