Góz Adrienn: Hályogkovács

Meg van ijedve. Sír. Ez szürkehályog, amit könnyen műtenek,
De az emberben félelem támad: odamegy és vágják,
Mint valami hályogkovácsnál.
Nem szabad félni, ő akkor is fél, neki a színek szerszámok, eszköz,
Szövetségesek, most elárulnák?
Nem szabad félni, határozott és kimért a válasz,
Mint egy foghúzás, de ha nem enged a fog? És ha a sárga
Sötétre vált egy keresztúton, megálljt parancsol a kék egeknek?
Hol lesznek képeim, öreg vagyok már, nem, sehová.
Az égre nézz, nem szavak, felhők borítják, azt kell olvasni, a felhőt felettünk,
Bárányok, ernyők, vad, éhes bálnák kergetik Jónást, az UV-sugárzás persze erős,
Az ember kis hős a Napban.                            
Mint a kisgyerek, aki most mérges, ígértek szépet, de mégis fájnak a képek,
Amikkel dolgozni kell. Dolgozni, játék helyett.
 
Hályogkovácsként dolgozok, meggyőzni arról, hogy ez most kell,
Bugylibicskával, ügyetlenül,
Ki tudja, hol és mikor, de tudjuk miért.
Aki színekkel él, annak túl nagy a tét. Monet zöld szemüvegére gondoljunk,
Tavi rózsákra, Chagallra is. Agg volt és festett, kobalt és vér.
Renoir?
Ujjai göcsörtös ágak, de szeme csillog,
Mint kamaszé, aki fürdőkre les egy nála is vénebb fa törzse mögül,
Sapkája félre, igyekszik ám.
LÁTNI.
Bár a kezéhez kötik az eszközt, ecsetről buggyan a festék, cinóber,
Aranyló fényben, ahol a balgák rothadt húst vélnek. Degas-ról ne is beszélj.
Fedezzük fel a színeket újra.
Na látod. Látod? Látszani kell, meg láttatni kell, ez lesz a játék,
Komoly.