Jancsó Noémi: Sky-high forget-me-nots (Az égig érő nefelejcsek in English)

D.L.-nek utoljára, szeretettel

Egy megvadult kertben 
pókok, hálók, lárvák és égig érő 
nefelejcsek 
között fekszem; 
behúnyt szemem előtt 
cickányok cikáznak városom csatornáin, 
és látom a webkamerát, fekete emelőt 
látok, amelyen ő fekszik, szerelmem 
lárváin; 
ahogyan méhemben, meg nem születetten: 
bőgő, 
anyatejért könyörgő 
árváim. 
Megőrült ez a kert; senki sem kaszálja. 
A nefelejcsek felhőszeretőt tartanak. 
Ilyenkor, hajnalban némelyiküknek a szája 
széle éjjeli csóktól harmatozik. 
A felhők a szél irányába tartanak. 
S alkalomadtán esőzve omolnak 
egy idegen város háztetőire. 
A cickányok csókot lefetyelnek 
bundájukról, s csókot ízlelnek a csatornafalak. 
És nem lesz már felhő, ami emlékezne 
az akkori kert akkori redőire; 
A kertre, ahol egyre nőnek a nefelejcsek 
és lárváikat 
őrzik a pókok.

For the last time, for D.L. with love

I lie in a feral garden
midst spiders, webs,
larvae and forget-me-nots
that reach up to the sky;
shrews dash along the canals of my town
before my closed eyes
and I see the web camera,
the black hoist on which he lies,
he, upon the larvae of my love;
as do my unborn,
bawling orphans
who beg in my womb
for mother's milk.
This garden lost its mind; not mowed by anyone.
The forget-me-nots keep clouds as lovers.
At times like these, at dawn, the lip edge of some
are bedecked by dew from night-time kisses.
The clouds follow the way of the wind.
And crash down at times
upon the roofs of foreign towns as rain.
The shrews lap kisses from their coats
and the canal walls savour them.
And soon there will not be a cloud which can remember
past creases of that bygone garden;
that garden where forget-me-nots keep growing
and spiders
guard their larvae.