Bátai Tibor: Tuttavia: tu [amore studentesco] (Mégis: te [diákszerelem] in Italian)

Addig nem engedted, hogy közelebb jöjjek:
egy karnyújtás mindig elválasztott tőled. 
Az a nyári este. A ránk borult égbolt. 
Az elérhetetlen akkor, ott, enyém volt. 
A hajad illata. Fény a pupilládon. 
Hitetlenkedésem. Beleborzongásom. 
Én rontottam el, és te voltál, ki hagytad. 
Karnyújtáson belül tűnhettem pimasznak — 
mert határtalanul bizonytalan voltam, 
tudni akartam, a határ nálad hol van. 
Ott volt, hol gondoltam, de azt nem sejtettem,
hogy átlépnem rajta jóvátehetetlen
– bűnnél is több – hiba. Így kerültem újra,
immár véglegesen karnyújtáson túlra.
Esdeklés hiába. Majd árulás, ármány,
hogy egy szatellit a bolygóról leválván
önmaga pályáján keringhessen végre.
S mégis: te löktél a csillagközi térbe.

Fino allora non m’avevi permesso di avvicinarti:
la distanza d’un braccio m’aveva sempre separato da te.
Quella sera estiva. Il cielo chino su di noi.
L’irraggiungibile là, allora, era mio.
Il profumo dei tuoi capelli. La luce sulle tue pupille.
La mia incredulità. Il mio brivido di piacere.
Avevo sciupato io, ed eri tu, che l’avevi consentita.
Entro la distanza d’un braccio potevo sembrare
insolente – perché ero immensamente incerto,
volevo sapere, il limite, per te dov’è.
Era là, dove credevo, ma non potevo supporre,
che il mio oltrepassare è irrimediabile
– più del peccato – un errore. Così son finito, di nuovo,
ormai irreversibilmente, oltre la distanza d’un braccio.
Invano le suppliche. Poi il tradimento, l’intrigo,
perché un satellite distaccandosi dal pianeta
possa infine circolare sulla propria orbita.
Tuttavia, sei stata tu a spingermi nello spazio tra le stelle.