Sipos Tamás: Night on the bench (Éjszaka a padon in English)

Mindig ugyanazon a padon,

ugyanazon a versen pihenek meg.

Hogy valamikor belekerüljön valami

a nagyapámról és a dédnagyapámról,

hogy a gyerekkorom helyett az utcánkról

és egy cseresznyefáról meséljek.

Csak ülök, hogy elmondjam

a felbukkanó csillagokról:

úgy fénylenek, mint a vécé

mellé kifröccsent húgycseppek

a fürdőszoba fókabarna kövén.

Ezen a padon ülte magát rokkantra

a nagyapám. A ház előtt, ahonnan

az ő apját tüntette el az államvédelmi

hatóság egy bűvészmutatvány

szerencsétlen kiválasztottjaként.

Nagyapám után semmi, dédapám után

egy Petőfi-szerű kép maradt, amibe

ráadásul még engem is belelátnak.

Már jégvirággal tapétázik a hajnal,

a zajaimat rendezgetem magam körül.

Reggelig csak ülök, hogy elmondjak

valamit, amihez idő kell, mintha

kizártam volna magam magamból.

I always take a rest

on the same bench, on the same poem.

So sometimes I can include something

about grandfather and great grandfather,

so that instead of my childhood, I can tell

stories about our street and a cherry tree.

I just sit so I can mention

about the stars that pop up:

they shine like droplets of urine

squirted beside the toilet bowl

on the seal-brown tiles of the bathroom.

My grandfather sat disablingly long on this bench.

In front of the house from where

the State Protection Authority

had made him disappear as

the unfortunate selectee of a magic act,

Nothing was left after grandfather,

a Petőfi-like picture remained after great-grandfather,

with which I share a frame.

Dawn is already wall-papering with hoarfrost,

I'm arranging my noises about me.

Just sitting till morning, so I can speak of

something that requires time, as if I

had locked my self out from myself.