Aranyi László: Il sommo sacerdote (L’arcano maggiore n°5.) (A Főpap in Italian)

(Tarot, Nagy Arkánum V.)

Vérét issza, húsából eszik, a „Nem”
       ígér „Igen”-t; ami tört, roncs, egésszé
formálódik. A tanítvány felkészült,
             figyelme háló, zsákja zsákmány-menedék.
 
       Ocsmány Ubu-pöfeteg gyötört,
              mint Jarryt Hébert tanár úr, s a tanítót
              ellenségnek látni tanított.
                     (A zsarnokság szánalmas és gyermeteg,
                            kitörő vulkánokat vesszőz, vihart fenyít,
       korbácsával csapkod.)
 
Ne taníts: tanulj! Ha képes vagy hírhedtté válni:
       az a Tanítás!
              Hiába osonsz sunyin
a sötét kapualjba, úgyis
       lehányod és lefosod a reverendát!
 
Nem vált belőlem katedra-bohóc,
       maradtam magányos Kereső. Felfedezett
földrész minden mondat, amit leírok,
              (esőtől sír a nád, érzékenyen hajol,
                     érintetlenül hagyja a tövénél megbújt pókhálót).
       Hátrál a bóvli, a profán, az alantas.
Embertelenné tisztul hatalmam.

Beve il suo sangue, mangia la sua carne, il “No”
        promette “Si”, quel, che s’è rotto, il rottame, tornerà
di nuovo integro. L’allievo è preparato, la sua attenzione
                  è una rete, suo sacco rifugio per il bottino.
 
        L’ignobile Ubu – corpaccione mi tormentava,
            come fece Hébert, il professore con Jarry,
              m’insegnava di vedere l’insegnante come nemico.
                        (La tirannia è patetica e infantile, percuote
                                  i vulcani eruttanti, castiga
la tempesta,
            batte con la frusta.)
 
Non insegnare: impara! Se sei in grado di diventare                 
famoso: quello è l’Insegnamento!  
                        Invano ti stai intrufolando sornione
nell’androne buio, comunque
            vomiterai e scacazzerai sulla tonaca!
 
Non son diventato un pagliaccio della cattedra,
            son rimasto un Cercatore solitario. Ogni frase,
che scrivo è un continente scoperto,
           (dalla pioggia piange la canna, si piega
               delicatamente, lascia intatta la ragnatela
inquattata alle sue radici).
 
             Indietreggia la robaccia, il profano, il turpe.
Mio potere in disumano si depura.