Képes Géza: Önéletírás

Az életemnek túl a fele-útján 
erdő-szövevényből tisztásra értem
s csak mentem tovább anélkül, hogy tudnám:

hol is vagyok? Szemem a földön s égen 
kutatva járt - De most egyszerre tompa 
moraj szűrődött át a messzeségen.

Futottam már. S meztelenül, ragyogva, 
hatalmasan elém tárult a tenger - 
tán erre vágytam eleitől fogva...

Nem gyúlt fölötte semmiféle szent jel, 
hogy "ebben győzöl" - Elűztek a társak 
s ez ítélet alól senki se ment fel.

Nem veszik vissza, kit egyszer kizártak, 
csak ha büntetlenségét szánja-bánja
és megtér, kedvüket keresve már csak.

Ezt nem teszem. A magam útját járva, 
nem magamé, a tengeré leszek majd - 
ez az út visz az úttalan magányba.

Nem védem éri tovább ezt a veszett fajt:
rohanjon vesztébe - nem tartom vissza 
kifosztott, megcsúfolt, elárult, megmart.

Szám a sötét kelyhet fenékig issza, 
keserű ez, de orvosság - nem méreg: 
egyszerre eltűnik minden kulissza.

Emberek nélkül, csak a mindenségnek 
élek, az emberektől elszakítva,
ölelésében a víznek, a fénynek.

Biztatom magam: "Elfelejted itt a 
sebet s a mocskot, mit jutalmul kaptál 
Bűnösöknek botránykő, aki tiszta.

Mindegy. Te, aki voltál, az maradsz már."