Kozák Mari: Levél

Levél
 
(már száz és száz levél indult hozzád, de válaszod elveszett valahol)
 
Drága fiam!
 
Már nem számolom a napokat, egyik olyan, mint a másik. Kopott ruhában múlatják az időt, nem ölt magára egyik sem ünneplőt. Néha a vasárnap előveszi és kivasalja hófehér gyolcsingét, de mire felvenné, elé áll csütörtök, az meg csak magához öleli, és visszateszi a feketék közé.
A színes ingek is elvesztették már színüket, elfeledték azt is, milyen volt, mikor még viselted őket.
Hiszik, hogy minden nap csütörtök, hát minek örüljenek, csak várják, hogy értük nyúlj, és válassz közülük.
A szekrényajtó reggelig sírdogál, néha kinyílik, olyankor halk-nyikorgása adja tudtul, hogy nem alszik éjszaka, bánatát osztja meg az íróasztallal. Suttogva mesélnek a régről, nehogy meghalljam, és velük együtt virrasszak.
Pedig hallom én, akármilyen halk is az a suttogás. Lehunyt pillám alatt, ébren álmodom.
Teleket, mikor fagyos ujjaidat tenyeremben melengettem, és nem győztem igazgatni félrecsúszott sapkád. Cipőfűződ beleakadt a szánkó kötelébe, persze, hogy én estem hasra miatta.
Te rám emelted csodás nagy szemed, és halkan kuncogtál, majd mikor láttad, hogy nincs baj, hangosan nevettél.
Úgy tudtál nevetni, hogy a hópihék táncra perdültek hallatán, az ereszről a jégcsapok egymás után indultak a földre, hogy melléd üljenek a puha hóba.
Úgy kacagtál, hogy az eső félúton megállt, visszafutott felhő anyjához, szóljon neki, rád figyeljen.
Annyira hiányzik nekem.
Tudod, a tavasz is ezt hiányolta, nem is maradt nálunk sokáig. Gyakran sírdogált, alig-alig mosolygott.
Az ősz is végig szomorkodta az itt tartózkodása minden napját. Fázósan sétált fáid közt, csak rózsád szirmait dédelgette, majd magához hívta a fák és bokrok levélgyermekeit, hogy velük együtt pihenjen avarágyon.
Talán csak a nyár nem akarta, hogy lássuk fájdalmát. Reggel mosolyogva ébredt, és tüzes csókját osztogatta egész estig.
Álmodom, mára megszépült, fehérben tündöklő emlékek vesznek körül, és mesélnek arról, ami már sosem lehet.
Olyan nagyon hozzám nőtt a fáj, hogy már mindörökké velem marad.
Karomba lopja ölelésed, ölembe rejti tested melegét, nyelvemre szavaidat, fülembe hangod bújtatja. Vállamra érintésed érkezik, minden hajnalon, illatod ruháim közt csavarog, és velem fekszik és kel mosolyod.
Álmodok tavaszt, aki hazudja, visszajön, és minden olyan lesz, mint azelőtt.
 
 
...már feledted
utak véled futását
a nyárfák dalát
hajnalok hívó szavát
anyád ölelő karját