Jónás Tamás: Resta da vedere (Majd elválik in Italian)

a szeretkezéseinket sajnálom
őszintéknek hittem mindet
a búzamezőt is azon a nyáron
a lecsorgó nap vöröslő tekintet
ahogy kiterült az ég és te elém terültél
s pár év múlva a molnár utcai derült tél
két cserép az ablakban: a kertünk
tudtuk hogy tanulunk azért felejtünk
és mégis: a mező néz éjjeli tekintet
megvacogom még a szeretkezéseinket

még a testedet sajnálom -- nagyon
zajlott benne a sok sürgető fájdalom
de mint komor jégtáblák le-leszakadtak
esténként ha vakmerő
vágyaimnak magadat megadtad
a rossz köd szemedből mint üdítő pára
szállt fölénk szabaddá vadultan
és gyenge sasként csapódott le a párnára
én végül beléd szuszogtam magam
s csendedből örökre megtanultam:
testednek külön boldogsága van

búcsúzni jöttem íme itt a vers
mint ügyetlen asztalos a kajla szöget:
magadból te is visszaversz
ártatlanul laktuk a szeretetbörtönödet
a magánnyá roskadó hallgatást
ki bírja ki ha túlnő a szerelmen?
a szelíd szerelmes csupán balga társ
mindent tudok: nekem kell felednem
a szenvedély máglyái már csak füstölögnek
a fájdalom szétszórt kis tüzei égnek
egykoron kábultja szöges kis ölednek
szerettelek míg voltál: nekem fölös égnek

mi dispiace per i nostri incontri amorosi
li credevo tutti sinceri
quell’estate anche il campo di grano
il sole che declina è uno sguardo erubescente
come si espande il cielo e tu mi sei distesa davanti
e l’inverno limpido dopo un paio d’anni nella via molnàr,
due vasi di fiore sulla finestra: il nostro giardino
sapevamo che stavamo imparando perciò scordiamo
eppure: il prato osserva lo sguardo notturno
tremo ancora al pensiero dei nostri incontri amorosi
 
e compiango ancora il tuo corpo – tanto
in esso fervevano tanti impellenti dolori
ma di sera come tetre lastre di ghiaccio
si staccavano quando ti concedevi
ai miei arditi desideri
dai tuoi occhi la nebbia cattiva resa libera saliva
impetuosa sopra di noi come vapore rinfrescante  
e come un debole falco s’abbatteva sul cuscino,
io infine finivo in te ansimando
dal tuo silenzio ho imparato per sempre:
il tuo corpo ha una felicità diversa
 
son venuto per dirti addio ecco qua la poesia
come un falegname imbranato il chiodo storto:
anche tu mi rigetti dal tuo corpo
abitavamo ingenuamente il tuo carcere d’amore
e in solitudine collassato mutismo
chi lo sopporterà se sopravanza l’amore?
l’innamorato mite è solo un compagno sciocco
so tutto: son io che devo dimenticare
i falò della passione ormai stanno solo fumando
ardono piccoli fuochi sparpagliati del dolore  
un tempo stordito del tuo piccolo grembo chiodato
t’ho amato fintanto che c’eri: mi bruciano troppo