Marno János: La huitième logette (A nyolcadik rekesz in French)
|
A nyolcadik rekesz (Hungarian)Változatok Térey-motívumokra
1 Beledögölhetünk, akkor is együtt hágunk az üveg nyakára, együtt ropjuk a szórakoztatóipart, aztán ülünk, csak ülünk, megrészegülünk, pillantásunk egymásba akadva – eltaknyolhatunk egy pohár fenekén. Buja nyomunk szétkenődhet rajta.
2 Esz a sárga irigység, hajnalban a kazettás üvegen beverő nap, fénynyalábjában a por és az atka, fenn vagyok-e, vagy álmomban tapogatlak, vagy átadlak a nedves vakolatnak, azt kaparom, az gyűlik a körmöm alatt. Aztán a lányok egy nap azon kapnak, hogy körmömet rágom, féltemben, hogy túlnő rajtam, s akár a mocsári jég, több helyütt megreped, beszakadhat.
3 Hova tűnhettél? azt találgatom. Milyen magasra tört az aljnövényzet! Üldözőbe veszlek, követ egy kamera, a követ megsínylem, éles volt s tompa, mint réges-régi kamránkban a balta, mikor beköltöztünk az Egészségházba. Volt ott egy, volt ott egy rohamsisak is. Egykori lakói viselhették, szintaxishiba, az egykori háznak, hát istenem, a háború, a béke, istenem, háború, béke, és a bánat, mely akár a huzat, járja át a házat, rendben, ha békén hagysz, sietek utánad!
4 Beteg vagy, hallom, és szórakozott; jól leépülhettél, nem mondom, hogy sorsjegyekbe, szerencsejátékba öldösted egész egzisztenciánkat, de csak ne aggódj, talpra állítalak! Adósságodat rendezem mind, hamar, én mondom neked, hajnalban a hegyen, ahány Egészségház, annyi baj legyen! (két-három másodpercnyi, zavarodott csend) Rendben, nem vagy velem; és akkor mi van?! Keményedik a hangom, mint a tojás a takarékon, még a bűzhödt robbanás előtt, nem fog kimenni a lakásból napokig, a szag, az tartja magát, ellentétben az illattal, melyet a jázmin ont magából így, tavasszal, csakhogy a bokrait kiirtották a kertből, a kertet megszállta a por, megszállta a vendéglátóipar, és a játszótér mellett a kutyafuttató.
5 Fejem az öledben, energetizál. Képzelem, közben a tiédben mi jár! Te végzel az idén, én most lépek át az alsó tagozatból a felsőbe, és már, neked köszönhetően, feláll! És ha látnád, milyen arroganciával! Szégyellem otthon, az Egészségházban, s az utcán szégyellem, egy ferde vakcső a dupla vadászcsövű csőnadrágban, és ha besül, csőrepedés állhat elő, s akkor bontani kell, vésni újra, belemarni a nyirkos vakolatba, s bámulni át a bölcsödeudvarra, mit üvöltözik a község legapraja.
6 Ez itt, látod, a pólyázóasztal. Vajszínű, ormótlan, hét vagy nyolc rekeszt számláló osztattal, ezt most józanul az isten sem ássa ki belőlem. Talán utánanézek majd révületben. Olyankor enyhül a légszomjam, és meg- ritkulnak ásítási rohamaim. De hol hagytam el a fonalam? Helyes, a kismamáknál. Ott állnak sréhen egymással szemben, bontogatván dob- hártyarepesztő csomagjaikat, visszatuszkolva a gumit a hét vagy nyolc ordító szájba, melyet a porontyok halálraszántan tátogatnak. Rossz szögből nézve a nyolcadiké már nem is harap csalira – tátva maradt.
7 A nyugalom, amit csak a kútásás közben érez az ember, ha emberről szólni még mindig divat. Én manapság inkább nem viselem. Nem szívügyem ugyan a kerítés sem, melegség jár át, ha egy-egy szakasznyit erre a vasútnál bedőlni látok. De még nagyobb hévvel kerít a hatalmába a nap, ha nem jön fel, hanem a borúja bennem, a belemben izzik, innom muszáj, hogy el ne égjek, falusi kútvizet vagy gyógyszertárit. Ó, egészségügy! Elmém csak nem tágít tőled, főleg mióta financiális gondokkal küzdesz. Ámde mi értelme bármilyen bajnak, betegségnek, ha nem maga a küzdés vele. Felépülni igazán nem kunszt, hiszen gyerekjáték.
8 Ellenben ásni! Az embert kíván! Ásni és elesni, mielőtt elásnám magam, vagy magam ásnám ki a talajt alólam. Ahogy az öreg Toldi készült az estéjét megalapozni az ifjabb Bencével. Földjét forgatva, mint egykoron az öklét, ha ölre kergették menni az indulatai, kánikulában is akár. Az ember ha esik, ha fú, ha perzsel, mióta ember, törekszik csontjait maga elvermelni, s hűséges ebét marhák meg disznók csontjával ebédeltetni.
|
La huitième logette (French)Variations sur des motifs deTérey Lors, pouvant en crever aussi ensemble, Nous, sur le col de la bouteille, ensemble, Grimpés, on danse le showbiz pour, après, S'asseoir, rien que cela, s'asseoir, s'enivrer, Nos prunelles restées en contact, Par terre, au fond d'un verre, on s'éclate, Au fond, y étalant nos traces salaces. 2 Me ronge la jaune envie, à l'aube, aux feux Du soleil, à travers les facettes du verre, Sont faisceaux lumineux, acariens, poussière. Suis-je éveillé ou, en rêve, te palpe, ou Bien te le pénètre, l'enduit qui s'humecte, Que je racle et, sous l'ongle, collecte ? Puis, ce jour-là, ça, les filles le découvrent, Je me ronge les ongles de peur qu'autrement, Me dépassant, tels la glace des marais Çà et là fendillée, ils cassent pareil. 3 Où as-tu pu passer ? Pour savoir, je sue. Comme se dressent, haut, en sous-bois, les plantes ! En chasse je te prends, une caméra suit, Je souffre de la pierre émoussée et coupante, Comme, en notre archivieux réduit, la hache, Au Centre médical, où l'on émigra, Où de même y eut un casque de tranchée, Que d'anciens occupants ont pu avoir mis, Solécisme, de la maison de naguère. Hé, mon Dieu, la guerre, la paix, Mon Dieu, guerre, paix et le crève-coeur Qui, tel en la maison un courant d'air, passe, Bon, faisons la paix, et auprès de toi j'accours ! 4 Il me revient que tu es malade et, songeard, Pouvais bien décliner, je ne dis pas qu'en Billets de loterie, au jeu de hasard, Tu la gâches, toi, notre existence entière, Mais, ne t'en fais plus, debout ! Les dettes tiennes, Rondement je les solde, ceci dit entre Nous, à l'aube, sur le mont, autant de Centres Médicaux qu'il faudra, qu'à cela ne tienne ! (Silence embarrassé de deux-trois secondes), Tu n'es pas avec moi, d'accord et alors ? Se durcit ma voix, tel sur le petit bec, L'oeuf, encore avant l'explosion infecte, Plusieurs jours ça mettra pour que, de l'appart, La puanteur, qui y persistera, parte. Au rebours du parfum du jasmin tant Et tant répandu de la sorte au printemps, Car, voilà, furent extirpés les buissons Du jardin, outre la poussière, s'y sont Mises l'industrie hôtelière et, le long Du terrain de jeu, la piste pour chiens. 5 Me galvanise dans ton giron ma tête Qui, ce qui se passe en la tienne, interprète ! En fin d'année, tu auras, toi, ton bac Quand, du premier au second cycle, je passe, Moi, qui à toi le dois, si déjà je bande ! Et si tu voyais avec quelle arrogance ! J'ai, chez moi, en rue, au Centre médical, Honte de l'aveugle et incliné rifle Dans le pantalon fuseau double canon, Qui, s'il grippe, alors de fuites susceptible, Est, après vidange, à resculpter réduit, Et à repiquer dans l'humecté enduit, Mais gare ! en la cour de la crèche me scie La prime enfance du bourg, qui s'égosille ! 6 Ça, ici, vois-tu, c'est la table à langer, Couleur beurre, énorme, en sept ou huit logettes Au total divisée, impossible pour Dieu de me l'ôter de la tête, ce jour. Peut-être est-ce à vérifier sous hypnose ? Auquel cas, alors s 'apaise ma dyspnée Et, plus brefs, mes bâillements sont refrénés. Où en étais-je resté ? Chez les petites Mamans , c'est ça, là, de guingois, face à face, Aux prises avec des ballots, qu'elles cherchent À défaire, et qui leur brisent les tympans, Elles poussent la gomme en sept ou huit bouches, De poupons braillards, qui, voués à la mort, Sont là béants ; or, vu sous le mauvais angle, Une, même plus à l'amorce ne mord, La huitième, encore à attendre, béante. 7 Le calme, seulement en creusant un puits, Le ressent l'humain, si toujours c'est la mode De traiter d'humains. Elle, au jour d'aujourd'hui, Que je ne suis pas, ne me tient pas à cœur Ni la clôture ; or, la chaleur me traverse Rien que d'en voir d'une un bout qui se renverse Près du chemin de fer. Avec bien plus d'ardeur, Le soleil, non levé, de moi se rend maître Mais, incandescente, sa tristesse en mon être L'étant, pour n'en point brûler, il me faut l'eau De puits du village ou de pharmacie, ô Question santé ! Mais mon esprit n'est pas Loin de toi surtout depuis tous tes combats Dus aux embarras financiers. Pourtant, contre Tout malheur, toute maladie, quoi d'autre Que lutter soi-même ? En guérir sied Puisque, vrai jeu d'enfant, ce n'est pas sorcier. 8 En revanche, creuser exige l'humain ! Creuser et tomber avant que je m'inhume, Moi-même, ou bien que, sous mes pieds, le sol, moi, Je le perce tel tel allant mettre au point, Sa soirée avec Benoît junior, lui, Qui remue la terre ou brandit le poing, Le vieux Toldi, qui, jadis, de ça se grisait, De courir sus et d'en venir aux prises Par temps caniculaire aussi bien. L'humain, Sous la pluie, le vent, un soleil de plomb, Tâche, depuis qu'il existe, des os siens, D'emplir une fosse, et en past* à son chien Fidèle offre ceux de bovins et de porcs.
|
![[Video]](https://www.magyarulbabelben.net/images/movies.png "Video!"){kind=small}
