Marno János: Kenyérpusztító béke

Tanulmányvers Dávidnak
                 Kosztolányi emlékére
 

A kenyér nem az a téma,
ami az utcán hever,
a kenyér más tészta.
 
Rá lehet kenni az embert,
mikor olyan a kedve,
s még élvezi is, mert
 
az élmény maga oly jól ismert
valahonnan. nem jön be,
honnan, de hogy kivert
 
a víz a gyönyörűségtől,
az most is előttem van.
Egy csepp az egészből.
 
Hogy futok a Városmajor
utcán hajnalban haza-
felé, semmi bajom,
 
a rosszullét pont elkerül,
mikor a Csaba utca
sarkán, s itt legbelül,

megszállja az üregeket
valami kenyérillat,
forró, majd langymeleg,
 
s visszarepít egy álomba,
mely talán megvan neked
is, mint a fák lombja,
 
melyben hűs búvóhelyüket
kínálja a korona-
ágazat, és süket
 
csend óvja az alvilágok
forgalomzajától
az embert, míg párod
 
szemcsés mása, vagy valami
durvább, karcosabb párlat
felmarja hajnali
 
kelésedet a kenyérrel,
a kelés orvosért kiállt,
és hozzá még kés kell,
 
késhegynyi kés, sebészszike,
vagy pőrén egy ragtapasz,
hogy a seb alszik-e

vagy duzzad, érik még egyre,
illetve épp kifakadsz,
annak kell fél egyre
 
délután, ha a rendelő
üres, kiderülnie.
Igazán kedvező
 
időpont ez egy kiskorú,
lázas ágyban fekvőnek.
Derűre csepp ború,
 
jóformán észre sem veszed.
A mellbimbónyi sebből
kicsordul egy veszett
 
sárga, kenhető ömlemény,
a comb csípősen sajog,
ellenben a kenyér
 
alhasán a szürke, kemény
kéreg, mint a lávakő,
s szőke haján a fény
 
oly lágy, szinte émelyítő.
harapásra pedig ropog,
mint a télidő.
 
Tapasztalatból beszélek.
Pontosan, ahogy érzed,
a seb szétszéled,
 
elnyújtózik az asztalon
a nyálkás, tésztaféle
csend, s fiatalon
 
ér az ágyban még a vége,
hogy futottál valahol,
megszakadva érte.