Marno János: MOM-szűkület

– vagy szürkület, gondolja Nárcisz,
lévén a hályog már ott a szemén.
De gondolatában nem szeretné,
ha szemrehányásnak nyoma érződnék.
Kinek is. Istent nem ismer, bár ma ismét
olvasott róla valakinél, és az
illető, burkoltan, mintha esküdne rá.
Lelke rajta. Nárcisz, akárhogy van, a testvért
üdvözli (magában) benne, lévén test-
vére még a víz is és a kő, amely a víz
alatt lágynak tetszik, s aztán a kavics,
mely szét-szétfröccsen a lépteitől. Mindezért
szívből letesz a vitáról középtávon. Ma nincs
egyéb dolga sürgető, mint addig sétálni,
míg a combját a fájdalom fenékig át
nem járja. Megy hát, a fájdalomig, és tovább,
kezét imára kulcsolva hátul. Majd meg far-
zsebébe dugva, tompora mintha két ököl,
s a rímet előre unva, körre kvázi kör,
no és persze mint az óra, mely éppen magát
húzza föl. Jobbról balra. És persze istentől
sem igen támogatva, puszta szerelemből.