Marno János: Az utolsó koporsóvacsora

 Mahler V. szimfóniája és a Kindertotenlieder dalciklusának hallgatása közben

 

1

Megéltem és meghaltam. Holtomban

nem kísértettem sehol senkit, nyugton

oszlottam a rend szerint a sírban,

miközben odakint, fent a kertben

esett szakadatlanul; ősz lehetett

vagy a megszokottnál melegebb tél,

és nem tavasz, azt nagyon nem szeretném.

A nyár végre hidegen hagy. Még egész

kiskoromban jártam naponta erre

a nagymamámmal nyáron, a lyukas

locsoló kannán és a csigákon

kívül azonban nemigen emlékszem

semmi egyébre. A nagyanyámból

például nem maradt semmi. Mintha

kiégett volna, ő, akit öröknek

hittem és vadonnak, Vadonnának,

tréfásan mondva, habár a tréfának

nem voltam híve az életben soha.

De a nagymamámban volt valami vad,

vagy maradéka valami vadságnak,

ami napra nap ide vezette őt

a temetőbe, bennem pedig meg sem

fordult, hogy akár csak egyszer ne tartsak

vele. Megérkeztünk és rávetette

magát az elvadult, gondozatlanul

hagyott kis sírhalmokra, kigyomlálta

a gazt és ültette a füvet és az ég

tudja, milyen virágokat, én meg

hordtam neki a vizet a lyukas

kannában, mert azon a nyáron egyszer

sem esett. Csak én pisiltem be egyszer-

egyszer, ha megfeledkezve testemről

lestem a csigákat, melyik merre

húzza a gyorsan szikkadó csíkot,

mely ujjnyomásra megrepedezett.

 

2

Hogy mikre nem emlékszik mégiscsak

az ember, ha nem erőlteti magát

túl érte! Ezt szeretem még a sírban,

a síri csendet, mely ez életben

szorongást keltett gyakran, itt lent meg

halálos nyugalmat: póker üregű

tekintetet, amilyennel a rohadt

életben bármit megnyerhetett volna;

Csakhogy az a vonat már elment, mondja

untig a lusta férgeknek, melyek ott

döglenek rajta degeszre zabáltan.

Napoznak úgyszólván! És miért is ne,

ha egyszer de facto túlvilág van,

másvilág, más szóval, ütközésprogram

egy végtelen részecskerombolóban.

Amibe éppenséggel belehalhat

újra meg újra meg újra az ember.

Nagyanyám temetésére nem mentem

el annak idején, elment tőle még

előbb a kedvem, vagy elfelejtettem,

és most a földben sem mond semmi újat,

sem valami régit újra nekem. Ha

életben volnék most, akár mondhatnám

azt is, tetszik itt nekem. A természet

közönye, ha jól emlékszem. Arra

mondanám, hogy tetszik szinte. Hogy nem kell

lélekben sehol sem lennem, iránta,

a nagyanyám holléte iránt sem ébred

érdeklődés bennem, hogy ő vajon hol

fekszik ebben az örökesőben,

nem izgat a hangja, hogy jólesne-e

hallanom: “Jó vagy rossz helyen kopogtatol.”

Elhanyagolt szerzetes-sírokat

szeretett gondozni különösen,

lazaránusok, angolkisasszonyok

sírjait, gyomlált, ültetett a buja

madárcsicsergésben, én csak öntöztem,

szandálban, rövidnadrágban, mert délre

igen felforrósodott a levegő

még a dús lombok alatt is, a fején

szalmakalap, rajtam vizes zsebkendő,

a csücskei csomókba kötve. Együtt

háltam is otthon egy rossz kanapén

vele, és együtt keltünk a nappal, és

mentünk a hajnali misére, egy

karcsú és hűvös kis kápolnába.

A kápolna mellett élt szüleivel

a Bolond Sára, mígnem egy hidegebb

éjszaka fel nem falták őt a disznók

fagyos álmában. Mintha gyomromat

hallanám forogni a sír gyomrában,

egyre harsányabban, korogni most már

a sír gyomrát perforáló gyomromban,

a fájdalom elcsigáz, de mennyire

pompás csatajelenetnek leszek mindjárt

a tanúja, ha kibírom azt az egy-

másfél percet!

 

3

Nincs is gyomrom. Disznósajt készülhetett

volna belőle, eleven disznósajt,

ha történetesen én falom fel azt

a flúgos Sárát. És akkor a saját

disznósajtommal etethetném tovább

a féregcsordát, míg bele nem döglik

valamennyiük, s a síri csendben

akkor tényleg nem hallani mást,

csak az esőkopogást,

vagy a szemerkélés neszét. Örülök

az ilyen nesznek. A novemberi

felhők mikor mogorván szemetelnek,

szurkálódnak, pokrócot teregetnek

a kóbor kutyák fekélyes bőrére.

És kinek ne volna titkolt fekélye

valahol, amely a lelkét előre

kikezdte, hogy aztán a testével

már ne kelljen annyit vacakolnia.

Elmosva emlékeim az éjjeli

vackolódásokról mellette a szűk

kanapén, sem íz-, sem szagemlékem,

csupán az ujjbegyeim, melyekkel

tucatnyi írógép billentyűzetén

tanultam később tájékozódni, ők

őriznek elrothadtan is valamit

még a tapintásából, mivelhogy azt,

a hálóingét gyűrködve merültem

álomba ezer éjen át. Túloznék?

Túlozhat-e a síron túl akármit

fölemlegetve a lélek? Nagyanyám

egyszer csak eltűnt, nem sírtam utána,

felrótta anyám, a húgom, nővérem,

akik most mind nincsenek, ahogy én sem.

Nemlétünk különbözőségében

a nagyanyám sírját borítja csupán

sűrű homály, minthogy őt nem is a föld,

nem is a tenger vagy óceán, hanem

makacsul mindig a köd nyelte el.

Papokra főzött odakint, a gyűrűs

ujját ott darálta le, így enyelgett

velük néhány évig még csonkán, majd

visszatért közénk szalmakalapban és

cigányhabókos tarkaszínekben.

 

4

Az utolsó koporsóvacsora

freskóján őt látom ülni középen.

A fején fekete korona hajból

fonva, a lánykori sajátjáéból,

jól látni épp, ahogy eszi a rozsda

vörösbe forduló hajfonatát.

Látom az alkonyt, éjjel a kibomló

kontyát, a négy diófacsemetét

az ablak előtt, vénségére ültette

őket, mikor már félig befonta szemét

a szürke hályog. Nincs okom beszélni

róla többet, a köd, ami magába

vonta őt, a hajnali hidegben

kutyául köhögtet, és mért pont ekkor

fut össze a számban a nyál fantom-

szagától az abált szalonnának.

Fuldokolni és falatozni nyugton

egyidejűleg – csak idáig eljutnom:

ez a gondolat rágja csontjaimat

is itt a sírban, cibálja lelkemet,

mely ámulatomra még az örökké-

valótlanságban is kész öntögetni

magát némely szavakba, melyek szemre

fölöslegesek. Jobb tehát nem lenni

fent éjjel sem, nemcsak nappal, a Nap

csak arra való, hogy takarja előlem

az eget, és elnehezítse viselnem

a holttestemet. Éjszaka bezzeg ét-

vágyam támad főzelékre, mely hideg,

és odalökve ajtóm küszöbéhez.

Ezek volnának a serdülő évek

életképei, fantomkelései

szétkenődve a test bőrfelületén,

mely nem ismeri még az öregséget.

Az öregség reszketve ereszkedik

bele a székébe az asztalfőn,

bögréje fülébe kapaszkodik,

a bögrében bőrödzik a kakaó,

s a tanítványok mind azt lesik, mikor

billen meg a bögre az asztalszélen,

mert ez volt a szándéka, semmi kétség,

a figyelmet ébren tartani, végleg.

 

5

Halat mímelő polipot utánoz

egy hal. Legyen mondjuk a végső

szavam ez. Egy semmitmondó jelenet

talán egy ismeretterjesztő filmből,

melyet nem láttam, és nem is hallottam

róla, hogy műsorra tűzték volna, és

lement, s akik látták, azoknak tetszett,

nyugodtan aludtak tőle éjszaka,

néhányan akár nappal. Egész gyermek-

koromat tátott szájjal aludtam át,

mintha csodálattal adóznék annak,

ami nincs előttem sem formában,

sem tartalomban, sem jövő gyanánt,

mely ha elvirágzott, gyümölcsöt ád

unalmában. Dehogy ásítoztam!

Az orromban hibádzott a levegő

útja, amelyet most agyagos talaj

torlaszol el, mert a lélek elvan egy

darab kőben éppúgy, mint egy ágyú-

csőben, melyet betömve mutogatnak

kábult szülők a kába gyermeküknek.

A gyerek ki fogja hányni majd egy dísz-

sírhelyen a drága ebédet, drága

ebednek hogy legyen mit felnyalnia.

A természet tudja, hol mi a dolga,

tekintet nélkül a korra, amit

történelemként ad elő a szolga

személyzet. És rohanás a vonathoz

a pályaudvarra, dohányzófülke,

Rákosrendező, Angyalföld, Újpest, és

azután a vasúti híd a folyó

fölött, még egy közeledő gőzöst is

kiszúr magának a gyerek az acél-

pántok között a szürkésbarna vízen,

továbbá néhány kajakot. De tutaj

sehol, mint a Huckleberry Finnben.

Sehol a Herceg és a Király, meg a

saját apám. Nincs is apám. Mindössze

egy diónyi lyuk egy csontbőr alak

fonnyadt nyakán hamarosan, megy ajtót

nyitni a nővérem – és felsikolt; a

szavát viszont nem értem. Fekszem némán

a gödrömben, az esőt végtelenbe

nyúló gyufasercegésnek érzem.

És minduntalan elővesz emléke

a félelemnek, hogy égjen lámpa,

keljen a nap, az árnyékában végzem.