Marno János: A legbenső forma

m. cs. -nek

Sötétedésre érkezik a sorozat-

gyilkos a nagyszülői házba. Megáll a ház

előtt s leveszi a gyújtást, üvegét meghúzza

és rágyújt. Egyszerre lágy és metszett vonalú

a szája. Kezeslábasából, mely türkiz-

kék, csavarni lehet a vért. Valamiért

nem alvadt meg sehogy; s persze, ő sem alszik

meg ma itt, hová annyi emlék fűzi,

akár égen a baljós csillagzat. Fekete

lyukról mit sem hallva még. Mivel az benne, benne

mindannyiónkban, kiket nagyszülő fektet

álmunkban holtunk napjáig a sírba,

s melyet azután anyánk látogat éjente

titokban, mert bűnben fogantunk, s ölébe

nem térhet meg szellemünk se nyíltan.

Atyánk szelleme? Rémlik, hogy sisak fedte,

állva nekünk háttal, s kabát, hallatlan szár-

nyakkal, s ’hogy ocsúdtunk rá, jaj, az űrbe illant

menten – ám a helyére, mely sebhely agyunkban,

most mégiscsak ír az éjszaka! Oly lágyan

kattog itt, kéjjel többel, semmint kínnal,

és ajándék az is, ha belénk nyilall,

megváltó édes roham, melyre azonnal

ismét felocsúdunk. Állunk  a kezünk ügyében,

nyugton rémálmunk felől. Egészen ébren.

S meghúzva – egészségünkre! – magunk. Amúgy

a sorozatgyilkos is nézi csak, nézi, ölbe tett

kézzel nézi naphosszat  otthon a kába

gyermeket, feje lágyán az otromba léket,

mely szférikus ék az ő ferde szemének.

Kerubi út édeni vadonba. Nehéz lesz

helyet kreálni hozzá a csomagtartóban,

míg ott bomol türemkedve a másik hulla.

Mert az az már, kétségkívül. Akárha vele-

született. Ez itt meg mintha parazsat fújna!

Nem szűnik szítani benned a lomha tüzet –

annyira szűz a tekintete, olyan buja!

Pillája nehéz s hosszú, mint az álom, mely halálra

emlékeztet. Azt utánozza, oly örvénylőn,

teremtőleg, hogy (elnyúzódván a legbelső

forma) nem és csak nem bírsz elaludni tőle.

Reggelre így még ő csinál hullát belőled.

Miért ne eshetne meg. Pánikba azért ne ejtsd

magad; ízekre vagdalva tán  mégiscsak elfér

a dagadt mellett. Nem várod meg hát az affért,  

hanem kimész a tűszagú    kertbe, combodba,

lábadba hajtani a vért; a gyökerekhez vissza!

Nincs min tovább töprengened. Jársz, beburkolózva

leheletedbe, hanggal adózva ötletednek:

”Sorozatgyilkos bárki lehet.” Mondani-

valód persze nem egész ez, ám ami  az volna,

botrányba fúlna. Nem érné meg még egy hajtó-  

vadászatot. Nagyanyád tűnik elébed, szalma-

kalapja szakadt napfonat gyanánt hull a

fejébe, tébolytól nem védi meg, s szánalmat

sem igen ébreszt alakja iránt,  a gyilkos

afféle vázlatot készít róla, koromból,

mely éppen a kezére esik. Zsíros pernye,

dús fekete, mint az erdei föld. Szerinte

(ti. nagyanyád szerint) a legjobb termő-

talaj. Hordta is zsákszámra haza a hegyről

fenyő és dió csemetéinek, lábujja be-

ferdült, fehér lett, majd szürke, mint a kéreg;   vad

indulatok keltek a látványára benned, ám

tettleg nem keltél magadtól, húzott az ágy,

akár a láp, úgy vont, szívott és tapasztott

a habzó lepedékű szájához… S erre most

meg úgy nézed, térhetsz lassan vissza a lágy

fejű gyerekhez a házba, algás fenekét

törve üvegnek – – –  s még rezdülve szemhéján

a hűlő erezet, óvatosan lépkedsz,

kerülve testét, mely alszik, mint a lámpa.