Marno János: Átalakulatok

„ csontvázmadarak hajnali négy órakor”

Giacometti

 „Halál, meg fogsz halni!”

 John Donne

 „Ich freue mich auf meinen Tod.”

 J. S. Bach

 

Unom és undorít a halálom.

Elvágódom egy alagsori üzlet

lépcsőfokán, koponyaalapi

törés, a szájam résnyire nyitvamarad,

lelkem légysóhajtással röppen

ki belőle, hogy azután döglégyként             

másszon vissza a fekete résbe,

lepetézni a halott nyelv alatt.

 
Néger katonák gyűlnek alakzatba,

gyötrelmemre, a hajnali ködben,

emlékeztetnek a halottakra,

akiktől éjszaka búcsút vettem

a kávéházban, annak ellenére,

idegen tőlem az az életforma,

idegenebb, mint az élet maga.

 

Nyersen szeretem forgatni hosszan

a szavakat magamban, fölnyársalni

őket a nyelvemmel a két szemfogamra,

majd elgyámoltalanodni velük

a számban a kis asztalkánál ülve,

azt sem bánva, ha olykor kiülnek

ők is direkt az ábrázatomra,

bátraknak tűnve és elesetteknek

 

Donne tévedett: a Halál örök-

életű, meghalni egyedül mi,

életre keltek vagyunk képesek,

elnyúlni piros deszkánkon egy reggel,

gerincünk körül csontvázmadarak

keringnek, s ahogy kezdünk ráismerni

régi Gesztenyéskertünkre, kelnénk

nyomban újra, és indulnánk körbe,

 

és nem megy; nem visz a lábunk hátra,

sem előre, megszikkadt a velő

koponyatetőnk alatt, értsd: agyunk

elagyagosodott, és a kérge

kicserepesedett, rosszul vagyunk,

itt az ideje tehát abbahagynunk

a disznólkodásokat. Ideje

rendben megdöglenünk, visszatérnünk

a szállásunkra, nyelvünk alá, hol

 

kéjes sóhajtozások s hörgések

közepette álmunkban lepetéztünk.

A fekete katonák nyúlpörköltet

kaptak kelkáposztafőzelékkel,

annak a szaga áll még a ködben,

mely mintha nem szállna fel soha többet.

Zavart vagyok és egyre nyűgösebb.

 

A betűket is elmosódni látom

ebben a  fültépő viaskodásban,

Jean Valjeanként cipelem a hullámat

a bélcsatornámban menekülőben

a pókhasú zsaru, Javert elől,                   

miközben rettegek ilyen mocskosan,

zihálva és holtan a kis Cosette

szeme elé kerülni, megállok

hát inkább, és agyoncsapom a pókot,

 

amint utolér bennünket ebben

a csatornaszürkületben.

Dögölj  meg te is, te nyomorult kopóféreg!

nagyjából ilyesmit fogok mondani

neki viszonylag szenvtelen képpel

és szenvtelenül kopogó hangon.

Aztán hirtelen megtöröm a csendet,

még nem tudom, mivel, de megtöröm,

vagy ha nekem sehogyan nem megy,

kerítek egy hullát valahonnan,

és megtöretem vele odaát.