Marno János: Februári fohász

Dávidnak

A költő szőrcsuhába bújik, medve

barlangjába, ahol a téli álmát

alvó állatot megölte. Majd ledőlt

melléje a vértől sáros földre, s

maga is elaludt. Ó, Uram, fent

az égben, vagy ha ott már rég nem, hanem

befészkelődve a dolgok lelkébe

a mélyben, honnan ki nem bányász téged

többé semmilyen figyelem, add, hogy

így végezzem én is, tíz körmömmel és

néhány fogammal meg fogcsonkommal

magam tépjem-marjam szét álomszuszék

medvémet, mely ha megmordulni talál,

összetévesztem őt a szabadban

szakadó éggel, vagy üszkösre égett

belemmel, melyben a halál most réved

el. S még nekem ront, amint felriad.